„Amikor a férjem volt felesége belépett az életembe – és minden megváltozott”

– Miért kell mindig mindent neked irányítanod, András? – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A férjem csak állt ott, kezében a telefon, és a tekintete elkerülte az enyémet.

– Nem irányítok semmit, Zsófi. Csak azt szeretném, ha minden rendben menne, amikor Eszter jön – mondta halkan. Eszter. A volt felesége. A nő, akitől mindig is féltem, akinek az emléke ott bujkált minden közös pillanatunkban.

Harmincnégy éves vagyok, és mégis úgy érzem magam, mint egy bizonytalan kamaszlány. Amikor Andrással összeköltöztünk, azt hittem, végre megtaláltam a helyem. De Eszter árnyéka mindenhová elkísért. Minden alkalommal, amikor elhozta a kisfiukat, Mátét, a gyomrom görcsbe rándult. Vajon mit gondol rólam? Vajon András még mindig szereti? Vajon én csak egy pótlék vagyok?

Aznap reggel is így kezdődött minden. Eszter ritkán jött át személyesen, de most valamiért ragaszkodott hozzá. Már előző este is alig aludtam. A tükör előtt állva próbáltam elfedni a karikákat a szemem alatt, miközben András idegesen járkált fel-alá.

– Nyugodj meg, Zsófi – mondta végül, de a hangja inkább kérés volt, mint parancs.

Amikor megszólalt a csengő, úgy éreztem, mintha az egész testem megfeszülne. Kinyitottam az ajtót. Ott állt Eszter: magasabb nálam, elegánsabb, magabiztosabb. Máté mögötte bújt meg.

– Szia – mondta Eszter halkan. – Beszélhetnénk pár percet?

A szívem hevesen vert. András gyorsan elvitte Mátét a szobájába, mi pedig kettesben maradtunk a nappaliban. Eszter leült, én pedig tétován helyet foglaltam vele szemben.

– Tudom, hogy nem könnyű ez neked – kezdte. – Nekem sem az.

Meglepődtem. Nem támadott, nem volt gúnyos. Csak fáradtnak tűnt.

– Én… – kezdtem volna mentegetőzni, de Eszter felemelte a kezét.

– Nem kell magyarázkodnod. Tudom, hogy nehéz lehet velem együtt élni… vagyis az emlékemmel. De szeretném, ha tudnád: nem akarok visszajönni Andráshoz. Nem akarom elvenni tőled sem őt, sem Mátét. Csak azt szeretném, ha a fiam boldog lenne.

A hangja megremegett egy pillanatra. Hirtelen megláttam benne az anyát, aki aggódik a gyerekéért – nem a riválist.

– Néha úgy érzem, mintha mindig csak második lennék – vallottam be halkan.

Eszter elmosolyodott.

– Én is így éreztem magam sokszor András mellett – mondta csendesen. – Ő ilyen: mindent meg akar oldani helyettünk, de közben nem veszi észre, hogy ezzel mennyire bizonytalanná tesz minket.

Nevetni kezdtem – először hetek óta őszintén.

– És te hogy bírtad ezt?

– Egy ideig jól ment – vont vállat Eszter –, de aztán rájöttem: nem attól leszek több vagy kevesebb, hogy mit gondol rólam más. És nem attól lesz jobb anya vagy feleség valaki, hogy tökéletesnek látszik kívülről.

Csend lett köztünk. Kint Máté nevetése hallatszott.

– Szeretném, ha tudnád – folytatta Eszter –, hogy hálás vagyok neked. Látom rajta, mennyire szereted Mátét. És tudom, hogy András is boldog veled.

A könnyeim kibuggyantak végre. Olyan régóta cipeltem ezt a terhet magamban: a féltékenységet, a bizonytalanságot, az önvádat.

– Köszönöm – suttogtam.

Eszter felállt és odalépett hozzám.

– Nem kell ellenségeknek lennünk – mondta halkan. – Mindketten ugyanazt akarjuk: hogy azok legyenek boldogok körülöttünk, akiket szeretünk.

Aznap délután először ültem le Mátéval úgy játszani, hogy nem éreztem magam pótanyának vagy betolakodónak. András rám mosolygott vacsoránál; a tekintetében most először láttam igazi nyugalmat.

Este Eszter üzenetet írt: „Köszönöm a beszélgetést. Jó kezekben van a fiam.”

Sokáig néztem még a telefonom kijelzőjét. Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány nő cipeli magában ezt a láthatatlan terhet? És vajon miért hisszük el olyan könnyen, hogy csak egy valaki lehet boldog egy családban?

Talán most először érzem igazán: lehet helyem ebben az életben. De vajon hányan merjük megtenni az első lépést egymás felé?