Amikor a férjem panaszkodott egy utolsót – és én végre visszavágtam: Egy magyar feleség története, aki megtanulta, hogy hol a határ

– Kati, ezt most komolyan gondoltad? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a tányérján lévő rakott krumplit bámulta, mintha valami bűntettet követtem volna el.

A villám megállt a kezében, én pedig éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Nem ez volt az első alkalom, hogy kritizálta a főztömet – sőt, az utóbbi hónapokban már szinte minden este talált valamit, amin fanyaloghatott. Hol túl sós volt a leves, hol túl száraz a hús, hol pedig egyszerűen csak „nem olyan, mint anyámé”.

Pedig én tényleg mindent megtettem. Munka után rohantam haza a bölcsődéből, ahol óvónőként dolgozom, hogy időben elkészüljön a vacsora. Aztán jött a mosás, a vasalás, a gyerekek fürdetése – és mindeközben próbáltam mosolyogni, mert azt tanították otthon: „A jó feleség nem panaszkodik.”

De aznap este valami eltört bennem. A két kisfiunk, Marci és Bence már az asztalnál ültek, csendben kanalazták a levest. Gábor anyja, Ilonka néni is ott volt – ő mindig tudta, mikor kell „véletlenül” betoppanni egy kis ellenőrzésre.

– Tudod, Katalin – szólalt meg Ilonka néni is –, ha egy kis majoránnát tennél bele, sokkal ízletesebb lenne. Az én Gáborom mindig szerette úgy.

A kezem remegett, ahogy letettem a kanalat. Éreztem, hogy könny szökik a szemembe, de nem akartam sírni előttük. Ehelyett felálltam.

– Tudjátok mit? – mondtam halkan. – Holnap nem főzök. Sőt, egy hétig nem főzök. Gábor, te úgyis jobban tudod, hogyan kell csinálni. Majd te megmutatod.

Csend lett. Gábor először csak pislogott rám döbbenten, aztán felnevetett.

– Ugyan már, Kati! Ne vedd már ennyire a szívedre! Csak vicceltem.

De én nem nevettem. Aznap este először éreztem azt, hogy elegem van abból, hogy mindig mindenkinek meg akarok felelni.

Másnap reggel korábban keltem. Felöltöztettem a gyerekeket, elvittem őket oviba és iskolába, majd elindultam dolgozni. Gábor otthon maradt – szabadságot vett ki, mert „fáradt volt”. Este hazaérve nem főztem semmit. A hűtőben csak egy cetli várt:

„Gábor! Ma te vagy a soros. Jó étvágyat kívánok! Kati”

A gyerekek kérdőn néztek rám.

– Anya, mi lesz vacsorára? – kérdezte Marci.

– Apa főz ma – mondtam mosolyogva.

Gábor zavartan állt a konyhában. Először csak nézte a hűtőtartalmat: pár tojás, egy kis tejföl, némi kolbász. Aztán elővette a telefonját és elkezdett recepteket keresni.

– Hát… csinálok rántottát – mondta végül.

A rántotta odaégett. A gyerekek fintorogtak, Bence sírva fakadt: „Anya, én ezt nem szeretem!”

Ilonka néni másnap újra betoppant.

– Mi ez az illat? – kérdezte gyanakodva.

– Gábor főzött – válaszoltam halkan.

Ilonka néni csak annyit mondott: „Hát… mindenki tanulhat újat.”

Így ment ez egy hétig. Gábor próbálkozott: egyszer pizzát rendelt (a gyerekek örültek), máskor tésztát főzött (az odaégett). Egyik este leült mellém a kanapéra.

– Kati… lehet, hogy igazad van. Nem is olyan könnyű ez az egész. Sajnálom, hogy mindig kritizáltalak.

Néztem őt – először láttam rajta őszinte megbánást.

– Nem baj – mondtam halkan –, de szeretném, ha néha értékelnéd is azt, amit csinálok. Nem csak akkor vennéd észre a munkámat, amikor hiányzik.

Gábor bólintott.

– Megígérem.

Azóta sok minden változott nálunk. Néha együtt főzünk – vagy legalábbis próbálkozunk vele –, és Gábor már nem csak kritizál, hanem segít is. Ilonka néni is kevesebbet szól bele (bár néha még mindig odaszúr egy-egy megjegyzést).

De ami a legfontosabb: megtanultam kiállni magamért. És rájöttem arra is, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni – elég, ha önmagamnak megfelelek.

Néha még most is eszembe jut az az este: vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy csendben tűri a kritikát? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre ők is azt mondják: „Elég volt”?