Amikor a férjem megtudta, hogy ki akarom tenni a szüleit a házunkból – egy feleség vallomása fájdalomról, árulásról és megbocsátásról

– Ivett, ezt nem teheted meg velük! – Dániel hangja remegett, miközben a nappali közepén álltunk egymással szemben. A keze ökölbe szorult, de a szeme könyörgött.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az egész testem remegett a dühtől és a megaláztatástól. A ház, amit együtt vettünk fel hitelre, ahol minden falat én festettem ki, most hirtelen idegen lett számomra. Mert már semmi sem volt a régi.

Egy hete tudtam meg, hogy Dániel megcsalt. Nem is akárhogyan: a saját kolléganőjével, akit egyszer még vacsorára is meghívtunk hozzánk. Azóta minden este úgy feküdtem le, hogy a plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni, mikor kezdett el minden szétesni. De nem volt válasz. Csak a csend, amit anyósom és apósom jelenléte töltött ki a házban.

Ők már két éve velünk éltek. Először csak ideiglenesen költöztek be, mert az apósom szívinfarktust kapott, és szüksége volt segítségre. De aztán valahogy sosem mentek vissza a saját lakásukba. Az anyósom mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem a gyerekeket, sőt még abba is, hogy milyen ruhát veszek fel munkába. Az apósom csak hallgatott, de néha egy-egy félmondattal ő is odaszúrt.

A hűtlenség után már nem bírtam tovább. Egyik este, amikor Dániel későn jött haza – állítólag túlóra volt –, leültem az anyósommal szemben a konyhában.

– Margit néni, beszélnünk kellene – kezdtem halkan.
– Már megint mi a bajod? – vágott vissza azonnal. – Nem elég, hogy egész nap dolgozol, még a gyerekekre sem figyelsz rendesen.

A kezem ökölbe szorult az asztalon.
– Szeretném, ha maguk visszaköltöznének a saját lakásukba. Szükségem van térre… nekünk szükségünk van rá.

Margit néni felháborodva felpattant.
– Hogy képzeled ezt? Mi mindent feladtunk értetek! Az apád helyett is apád vagyok! – kiabálta.

Aznap este Dániel megtudta. Először csak hallgatott, aztán sírva fakadt.
– Ivett, kérlek… ne tedd ezt! Ők az én szüleim! Tudom, hibáztam… de ne büntesd őket miattam!

Akkor tört ki belőlem minden:
– Nem miattad teszem! Hanem miattam! Mert már nem bírom tovább ezt az egészet! Hogy minden nap emlékeztetnek arra, mennyire kevés vagyok nekik! És most már neked is!

A gyerekek az ajtóban álltak és sírtak. A családunk darabokra hullott előttem.

Az elkövetkező napokban Dániel mindent megtett, hogy kiengeszteljen. Virágot hozott, főzött vacsorát, még a gyerekeket is elvitte moziba. De bennem valami végleg eltört. Margit néni napokig nem szólt hozzám egy szót sem, csak hangosan sóhajtozott és csapkodta az ajtókat.

Egyik este Dániel leült mellém a kanapéra.
– Ivett… kérlek… adj még egy esélyt! Nem tudom elképzelni az életem nélküled… és nélkülük sem.

Ránéztem. Láttam rajta az őszinte félelmet. De már nem tudtam ugyanúgy szeretni.
– És én? Én hol vagyok ebben az egészben? Ki gondol rám?

Aznap éjjel eldöntöttem: ha nem változik semmi, én fogok elmenni. Nem bírom tovább ezt az örökös harcot – se Dániellel, se a szüleivel.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elvittem a gyerekeket anyámhoz vidékre. Dániel zokogva könyörgött:
– Ivett! Ne menj el! Megváltozom! Megesküszöm!

De már késő volt. A bizalom elveszett. A családunk széthullott.

Most itt ülök anyám konyhájában, nézem a gyerekeimet ahogy játszanak, és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni mindent? Vagy örökre magamban hordozom ezt a sebet?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást – vagy van az a pont, amikor már csak magunkat menthetjük meg?