Amikor a férjem megtiltotta, hogy anyám segítsen: Egy anya magánya a saját otthonában

– Nem akarom, hogy az anyád idejárjon! – csattant fel Gábor hangja, miközben a konyhapultnak támaszkodott, karba tett kézzel. A kislányunk, Lili, éppen akkor kezdett el sírni a kiságyban, de egyikünk sem mozdult. A szívem összeszorult. Már megint ugyanaz a vita. Már megint ugyanaz a tehetetlenség.

Aznap reggel is úgy keltem fel, mint minden másik napon az elmúlt három hónapban: fáradtan, kialvatlanul, és egyre reménytelenebbül. Lili éjszaka óránként sírt, én pedig már nem is emlékeztem, mikor aludtam utoljára négy óránál többet egyhuzamban. Anyám, Éva, minden nap hívott, hogy jöhet-e segíteni – főzni, mosni, vagy csak egy órára sétálni vinni Lilit, hogy én pihenhessek. De Gábor hajthatatlan volt.

– Ez a mi családunk, Jana! Nem kell ide más! – mondta újra és újra. De én már nem tudtam eldönteni, hogy ez féltékenységből vagy büszkeségből fakad-e.

A barátnőim azt mondták, szerencsés vagyok, hogy ilyen „önálló” férjem van. De ők nem látták a könnyeket a párnán, amikor Lili végre elaludt. Nem hallották a csendet, amikor Gábor késő estig dolgozott, és én egyedül ültem a sötét nappaliban.

Egyik este anyám mégis becsöngetett. Az arca aggodalmas volt, kezében egy tál meleg levest tartott.

– Kicsim, csak öt percre jöttem… – kezdte halkan.

– Anyu, kérlek… Gábor mindjárt hazaér… – suttogtam remegő hangon.

– Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz! – tört ki belőle. – Miért nem engedi meg? Mit ártok én?

Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon. Anyám letette a levest az asztalra és megsimogatta az arcomat.

– Ha szükséged van rám, csak szólj – mondta végül.

Amikor Gábor hazaért és meglátta a levest, dühösen nézett rám.

– Megmondtam, hogy nem akarom! – szólt rám élesen. – Nem vagy gyerek! Meg tudod oldani!

Aznap este Lili különösen nyugtalan volt. Órákig ringattam, miközben Gábor a hálóban nézte a tévét. A karom zsibbadt, a hátam fájt, de nem mertem segítséget kérni. Féltem attól is, hogy ha mégis szólok anyámnak, Gábor még jobban elfordul tőlem.

A napok összefolytak. Egyre kevesebbet beszéltünk egymással. Gábor reggel elment dolgozni, este fáradtan hazajött, és csak annyit kérdezett:

– Minden rendben?

Én pedig mindig azt válaszoltam:

– Persze.

De belül ordítottam. Néha azon kaptam magam, hogy Lili mellett ülök a földön és sírok vele együtt. Anyám közben üzeneteket írt: „Jól vagy? Szükséged van valamire?” Mindig azt írtam vissza: „Köszönöm, anyu, minden rendben.” Hazudtam neki is.

Egy vasárnap délután Gábor szülei jöttek látogatóba. Az anyóspajtásom rögtön kritizálni kezdte a lakást: „Milyen rendetlenség van itt! Régen nálunk ilyen sosem volt!” Gábor csak bólogatott.

– Hát nem segít neked senki? – kérdezte végül az anyósa.

– Nem… – motyogtam.

– Az én időmben két gyereket neveltem egyedül! – vágta rá büszkén.

Aznap este Gábor azt mondta:

– Látod? Másnak is sikerült! Neked is menni fog!

De én már nem hittem el. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy börtönben. A saját otthonomban nem dönthettem arról sem, ki segíthet nekem. A barátnőim lassan eltűntek mellőlem; senki nem értette igazán ezt az elszigeteltséget.

Egyik éjszaka Lili lázas lett. Pánikban hívtam Gábort:

– Kérlek, hívjuk fel anyámat! Ő tudja mit kell csinálni!

– Nem kell idehívni senkit! – vágta rá ingerülten. – Majd én megnézem!

De ő sem tudott többet nálam. Végül titokban felhívtam anyámat a fürdőszobából.

– Kicsim, menj vele orvoshoz! Most azonnal! – mondta határozottan.

Aznap éjjel egyedül vittem Lilit az ügyeletre. Gábor otthon maradt aludni.

A váróban ülve körbenéztem: más anyák mellett ott voltak a férjeik vagy az anyukájuk. Én egyedül voltam. Akkor értettem meg igazán: nem csak fizikailag vagyok magamra hagyva, hanem lelkileg is.

Lili szerencsére hamar jobban lett. De bennem valami végleg eltört azon az éjszakán. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és Lilit. Anyámhoz mentünk.

Gábor dühösen hívogatott:

– Hova mentél? Miért csinálod ezt?

– Mert szükségem van segítségre! És jogom van eldönteni, ki segít nekem! – mondtam ki végre remegő hangon.

Anyám átölelt és csak annyit mondott:

– Büszke vagyok rád.

Nem tudom, hogyan tovább. Vajon lehet még ebből boldog család? Vagy néha tényleg jobb kilépni abból, ami csak kívülről tűnik egységnek? Ti mit tennétek a helyemben?