„Amikor a férjem azt mondta: mostantól te is fizeted a lakbért” – Egy anya vallomása arról, hogyan változott meg minden, miután visszament dolgozni

– Tehát akkor mostantól te is fizeted a lakbért, ugye? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemben a frissen aláírt részmunkaidős szerződéssel. A kisfiunk, Marci, épp a járókában játszott, én pedig azt hittem, hogy végre egy kicsit fellélegezhetünk. Nem akartam hinni a fülemnek.

– Hogy mondtad? – kérdeztem vissza halkan, de a hangom remegett. Gábor arca komoly volt, nem láttam rajta semmi tréfát.

– Hát most már te is keresel pénzt. Nem gondolod, hogy igazságos lenne, ha beszállnál a kiadásokba? – folytatta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Marci szuszogott mellettem a kiságyban. Eddig minden fillért Gábor keresett meg, és soha nem vetette a szememre. Amikor megszületett Marci, egyértelmű volt, hogy otthon maradok vele. Gábor akkor még azt mondta: „Ne aggódj, megoldjuk. A család az első.”

Aztán teltek a hónapok. Egyre feszültebb lett minden. A rezsi nőtt, az élelmiszerárak az egekben. Gábor egyre többet dolgozott túlórában, de mindig fáradtan jött haza. Én próbáltam mindent megtenni: főztem, takarítottam, Marci mellett tanultam új dolgokat online, hogy egyszer majd visszamehessek dolgozni.

Amikor végre sikerült elhelyezkednem egy közeli könyvtárban részmunkaidőben – heti húsz órában –, azt hittem, büszke lesz rám. Ehelyett azt kaptam: „Akkor mostantól te is fizeted a lakbért.” És nem csak ezt: „A pelenkákat is te veszed Marcinak, jó? Meg a bébiételt.”

Az első fizetésemet szinte teljesen elvitte a lakbér fele és Marci szükségletei. Alig maradt valami magamnak. Egyik este anyukámnak sírtam el magam telefonon.

– Kislányom – mondta –, ez nem így kéne legyen. Egy család összetart. Nem számolgatja, ki mennyit tesz bele.

De Gábor másképp látta. Egyre gyakrabban hozta fel a pénzt. Ha vettem magamnak egy új pólót a turkálóban, szóvá tette: „Erre van pénzed?”

Egy vasárnap délután nagy veszekedés lett belőle. Marci épp aludt, mi pedig egymásnak estünk.

– Szerinted igazságos ez? – kérdeztem tőle kétségbeesetten. – Én egész nap dolgozom itthon is! Főzök rád, mosok rád, nevelem a fiadat! Most már dolgozom is mellette! Miért kell mindent kettévágni?

– Mert én is fáradt vagyok! – vágott vissza Gábor. – Nekem is elegem van abból, hogy mindig csak adok! Most már te is hozzájárulsz!

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és úgy éreztem, mintha valami eltört volna bennem.

A következő hetekben egyre távolabb kerültünk egymástól. Már nem beszéltünk őszintén. Mindenki csak tette a dolgát: én dolgoztam a könyvtárban és otthon is, Gábor pedig továbbra is túlórázott. Marci közben nőtt, egyre többet mosolygott rám – ő volt az egyetlen fény az életemben.

Egy nap azonban minden megváltozott. Marci belázasodott, és kórházba kellett vinni. Ott ültem az ágyánál egész éjjel, fogtam a kis kezét és imádkoztam érte. Gábor csak késő este ért be hozzánk.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam ezt… Csak annyira nyomaszt minden.

– Engem is – suttogtam vissza könnyes szemmel. – De ha nem tartunk össze, mi marad?

Aznap éjjel sokat beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: mennyire fáj az igazságtalanság érzése, mennyire magányos vagyok néha mellette is. Ő is kitárulkozott: elmondta, mennyire fél attól, hogy nem tudja eltartani a családot ebben az őrült világban.

Nem oldódott meg minden varázsütésre. De elkezdtünk újra beszélgetni – nem csak pénzről, hanem érzésekről is. Megpróbáltuk újra megtalálni egymást.

Most itt ülök Marci ágya mellett, hallgatom az egyenletes lélegzetét és azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan érzik úgy magukat, mint én? Vajon tényleg csak a pénz számít egy családban?

Ti mit gondoltok? Hol van az igazság határa egy házasságban? Meg lehet bocsátani azt a pillanatot, amikor valaki elfelejti: a család összetartásról szól?