Amikor a férjem az anyját választja helyettem… Az én harcom a családért és a hitemért

– Már megint anyádnak adsz igazat, Zoli? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Zoli csak sóhajtott, és a plafonra nézett, mintha ott keresné a választ.

– Nem erről van szó, Éva. Csak… anyámnak most nehéz, tudod jól. – A hangja fáradt volt, de én már nem tudtam sajnálni. Hányszor hallottam ezt az elmúlt tíz évben? Hányszor kellett háttérbe szorulnom, mert az anyóssal mindenki türelmesebb volt, mint velem?

A gyerekek a szobájukban játszottak, de én tudtam, hogy mindent hallanak. Az utóbbi időben egyre többször kérdezte tőlem Anna, a nagyobbik lányom: „Anya, miért vagy mindig szomorú?” Mit mondhattam volna neki? Hogy az apja sosem engem választ, hanem mindig az anyját? Hogy minden vasárnap ebédnél úgy érzem magam, mintha vendég lennék a saját házamban?

Az egész akkor kezdődött, amikor Zoli apja meghalt. Az anyóssal egyedül maradt, és Zoli úgy érezte, kötelessége mindent megtenni érte. Eleinte én is segítettem, főztem neki, bevásároltam, de aztán valami megváltozott. Margit néni egyre többször szólt bele abba, hogyan nevelem a gyerekeket, mit főzök, hogyan takarítok. Zoli pedig mindig neki adott igazat.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, csak ültem a sötét nappaliban és imádkoztam. „Istenem, adj erőt! Ne engedd, hogy széthulljon a családom!” A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Nem akartam elválni, nem akartam elveszíteni azt a kevés boldogságot sem, ami még maradt.

Másnap reggel Margit néni már ott ült a konyhában, amikor felkeltem. – Éva, nem gondolod, hogy túl sok cukrot teszel a kakaóba? – kérdezte szemrehányóan. – A gyerekeknek nem tesz jót.

– Köszönöm, Margit néni, majd figyelek rá – válaszoltam halkan. Nem volt erőm vitatkozni.

Zoli később jött be a konyhába. – Anyám csak jót akar – mondta halkan.

– És én? Én mit akarok? – kérdeztem vissza elcsukló hangon.

Aztán egy nap minden megváltozott. Anna sírva jött haza az iskolából. – Anya, azt mondta a nagyi, hogy te nem vagy jó anya! – zokogta a vállamba temetkezve.

Valami eltört bennem. Aznap este leültem Zolival beszélgetni.

– Zoli, ezt így nem lehet tovább csinálni. Vagy én és a gyerekek vagyunk az első helyen az életedben, vagy… – Nem tudtam befejezni a mondatot.

Zoli csak nézett rám nagy szemekkel. – Ne állíts ilyen választás elé! Anyámnak nincs senkije rajtunk kívül!

– Nekem sincs senkim rajtatok kívül! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

Aznap este először mondtam ki hangosan: félek attól, hogy elveszítem a családomat.

A következő hetekben próbáltam beszélgetni Margit nénivel is. Elmondtam neki, mennyire fáj nekem ez az egész helyzet.

– Éva, én csak segíteni akarok – mondta ő is könnyes szemmel. – De nekem is nehéz volt elveszíteni a férjemet.

Akkor először láttam meg benne az embert, nem csak az anyóst. De attól még nem lett könnyebb.

Elkezdtem templomba járni újra. Ott találtam meg azt a csendet és békét, amit otthon már régóta nem éreztem. Imádkoztam magamért, Zoliért, Margit néniért és a gyerekeimért is.

Egy vasárnap reggel Anna odabújt hozzám: – Anya, ugye minden rendbe jön?

– Igen, kicsim – suttogtam –, mert most már nem adom fel.

Azóta minden nap harcolok: magamért, a gyerekeimért és azért, hogy Zoli végre meglássa: nem lehet két család között lavírozni anélkül, hogy valaki ne sérülne meg.

Nem tudom még, mi lesz velünk. De azt igen: már nem vagyok áldozat. Megtanultam kiállni magamért.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kitartani egy ilyen helyzetben? Várom a gondolataitokat…