Amikor a családi kötelék fojtogat: Egy magyar anya harca a saját életéért
– Nem így kell főzni a töltött káposztát, Anna! – csattant fel Ilona néni, miközben a konyhában álltam, hatalmas hassal, izzadva a gőzölgő fazék felett. – Az én fiam csak úgy szereti, ahogy én csinálom! – tette hozzá, és kivette a kezemből a fakanalat.
Ott álltam, 32 hetes terhesen, és úgy éreztem, mintha valaki elvette volna tőlem az életem irányítását. A férjem, Gábor csak zavartan nézett rám az ajtóból, nem szólt semmit. Tudtam, hogy szereti az anyját, de azt is tudtam, hogy én vagyok most a családja. Mégis, minden hétvégén Ilona néni nálunk volt – hol csak egy „gyors látogatásra”, hol egész napra. Mindenbe beleszólt: hogyan mossak, mit főzzek, milyen színt válasszunk a babaszobába. Még azt is megmondta, milyen nevet adjunk a kisfiunknak.
Az elején próbáltam kedves lenni. „Végül is, ő csak segíteni akar” – mondogattam magamnak. De minden nap egyre nehezebb lett. Egyik este Gáborral próbáltam beszélni erről.
– Gábor, kérlek… Nem lehetne, hogy anyukád kicsit ritkábban jöjjön? Szükségem lenne egy kis nyugalomra – mondtam halkan.
Ő csak sóhajtott. – Tudod, milyen magányos mióta apu meghalt. És hát… ő mindig mindent jobban tud.
Egy pillanatra elhallgattam. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak nem akarja meglátni, mennyire fáj nekem ez az egész?
Aztán jött az a bizonyos vasárnap. Az egész család nálunk gyűlt össze: Ilona néni, Gábor nővére, Zsuzsa és a férje, Laci is. A vacsoraasztalnál Ilona néni megint elkezdte:
– Anna, te tényleg ilyen sósan főzöl mindent? Szegény Gábor! Nálunk sosem volt ilyen…
Éreztem, ahogy elönt a forróság és a szégyen. Mindenki rám nézett. Zsuzsa elmosolyodott – az a tipikus „én megmondtam” mosoly volt. Gábor megint hallgatott.
Nem bírtam tovább.
– Elég volt! – kiáltottam fel remegő hangon. – Nem vagyok tökéletes, de ez az én otthonom is! Szeretném én eldönteni, hogyan éljünk! Nem akarok mindenben megfelelni! – A hangom elcsuklott.
Ilona néni döbbenten nézett rám. – Hogy beszélsz velem? Én csak segíteni próbálok!
– De nekem nem segítség ez! – sírtam fel. – Hanem teher! Szeretném, ha tiszteletben tartanád a határaimat!
Gábor ekkor végre megszólalt:
– Anya… talán tényleg túlzásba vitted mostanában.
Ilona néni felállt az asztaltól és szó nélkül kiment a konyhába. Zsuzsa is csak pislogott.
A vacsora csendben folytatódott. Utána Gábor odajött hozzám.
– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire bánt ez téged. Megpróbálok beszélni anyával.
Aznap este sokáig sírtam. Egyszerre éreztem magam bűnösnek és megkönnyebbültnek. Vajon túl kemény voltam? Vagy végre kiálltam magamért?
A következő hetekben Ilona néni ritkábban jött át. Amikor meglátogatott minket, már nem szólt bele mindenbe – de érezhető volt a feszültség közöttünk. Gábor próbált közvetíteni, de tudtam, hogy ez már örökre nyomot hagyott a kapcsolatunkon.
A kisfiam születése után Ilona néni először csak félénken fogta meg a kezét. – Szép nevet választottatok neki… Márk nagyon jól áll neki – mondta halkan.
Talán lassan elfogadja, hogy én is anya vagyok már – és nekem is jogom van hibázni, dönteni, szeretni.
De vajon lehet-e egyszerre jó feleség, jó anya és jó meny? Vagy mindig választani kell? Ti mit gondoltok erről?