Amikor a család többet kér, mint amit adni tudok – Egy anya küzdelme a saját határaiért

– Anya, miért sírsz? – kérdezte Lili, miközben a konyhapultnál álltam, és a könnyeim belepotyogtak a mosatlan edények közé. Próbáltam elrejteni az arcomat, de a hangom remegett, amikor válaszoltam.

– Csak elfáradtam, kicsim – suttogtam, de tudtam, hogy ez nem igaz. Nem a fáradtság volt az oka, hanem az a teher, amit már hónapok óta cipeltem magamban. A családom – anyám, nővérem, sőt még az unokatestvérem is – egyre gyakrabban keresett meg különféle kérésekkel. Hol egy régi babakocsit akartak elvinni, hol a Lili kinőtt ruháit, hol pedig azt várták el tőlem, hogy vigyázzak a gyerekeikre hétvégén. És én… mindig igent mondtam.

Az első alkalommal még örültem, hogy segíthetek. De ahogy telt az idő, egyre inkább azt éreztem: nem kérnek, hanem követelnek. Egyik este például, amikor már csak arra vágytam, hogy Lilit lefektetve végre csendben olvassak egy könyvet, csörgött a telefonom.

– Janka, ugye nem felejtetted el, hogy holnap hozzuk el a babakocsit? – szólt bele anyám hangja. – A Zsófiéknak nagy szükségük van rá.

– Anyu, én még használom… – próbáltam tiltakozni.

– Ugyan már! Lili már nagy lány. Ne légy önző! – vágott közbe anyám türelmetlenül.

A szívem összeszorult. Ismét az önzőséggel vádoltak. Gyerekkorom óta ez volt a legnagyobb bűn a családunkban: önzőnek lenni. Így hát másnap átadtam a babakocsit, bár tudtam, hogy még szükségem lett volna rá.

Aztán jöttek a ruhák. Nővérem, Ági egyszerűen beállított hozzánk egy nagy zsákkal:

– Ezeket most már Lili kinőtte, ugye? Akkor elviszem a Dórinak.

Nem várta meg a választ. Csak összeszedte a ruhákat és elvitte. Én pedig ott álltam némán, és csak később vettem észre, hogy néhány kedvenc darab is eltűnt – amiket emlékbe akartam eltenni.

Aztán egy szombat reggel jött az üzenet:

„Janka, ugye ráérsz ma délután vigyázni a gyerekekre? Nekünk muszáj elmennünk bevásárolni!” – írta Ági.

Nem volt kérdés. Nem volt benne semmi hála vagy kedvesség. Csak elvárás. És én megint igent mondtam.

Aznap este Lili álomba sírta magát, mert egész nap csak más gyerekekkel foglalkoztam. Amikor végre leültem egyedül a kanapéra, úgy éreztem: eltűntem. Már nem vagyok más, csak egy eszköz mások kényelméhez.

A férjem, Gábor próbált vigasztalni:

– Janka, miért nem mondasz végre nemet? Nem kell mindenkinek megfelelned!

– Ha nemet mondok… akkor majd azt mondják rólam: önző vagyok. És akkor mi marad nekem? – suttogtam.

Gábor csak megölelt. De én tudtam: ezt a harcot nekem kell megvívnom.

Egy vasárnap délután aztán betelt a pohár. Anyám beállított hozzánk Ágival együtt:

– Janka, most rögtön kellene néhány játék Lilitől is Dórinak! – mondta anyám ellentmondást nem tűrő hangon.

Ági már nyitotta is volna a szekrényt.

– Elég! – kiáltottam fel hirtelen. A hangom megremegett, de nem hátráltam meg. – Nem adok többet semmit! Ezek Lili játékai! És ha valamit el akarok tenni emlékbe, ahhoz jogom van!

Anyám arca eltorzult.

– Hogy beszélsz te velünk? Mi csak segíteni akarunk!

– Nem! Ti csak elvesztek! Mindig csak kértek… és soha nem kérdezitek meg: én mit szeretnék! – zokogtam fel.

Ági sértődötten nézett rám:

– Hát jó… ha így gondolod…

Aznap este csend volt otthon. Gábor átölelt.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

De én csak sírtam. Féltem attól, hogy most mindent elveszítek: anyám szeretetét, Ági közelségét… De valahol mélyen éreztem: ha most nem állok ki magamért, soha többé nem fogok tudni.

Azóta eltelt néhány hét. A család neheztel rám. Anyám ritkábban hív fel. Ági kerüli a találkozást. De Lili boldogabb: több időt töltünk együtt, és végre van helye a saját emlékeinknek is.

Néha mégis elbizonytalanodom: vajon jól tettem? Megéri nemet mondani azoknak, akiket szeretek? Vagy tényleg önző lettem… vagy most először végre önmagam vagyok?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tartani a családot úgy is, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat?”