Amikor a család széthullik: Egy magyar nő vallomása hűtlenségről, árulásról és megbocsátásról

– Hogy tehetted ezt velem, András? – kérdeztem remegő hangon, miközben a nappali sarkában álltam, a kezem ökölbe szorult. A szobában fojtogató csend volt, csak a falióra kattogása hallatszott. András nem nézett rám, csak a padlót bámulta, mintha ott keresné a választ. Aztán megszólalt: – Sajnálom, Juci… nem akartam, hogy így legyen.

Juci. Így hívott mindig, amikor bocsánatot akart kérni. De most ez semmit sem jelentett. Az egész világom összedőlt abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy a férjem – az az ember, akivel tizenkét éve együtt élek – a saját nővéremmel, Zsuzsával csalt meg. Aznap este minden megváltozott. A gyerekeink már aludtak, én pedig csak ültem a konyhában, és bámultam a sötét ablakot. Vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit?

A mi családunk mindig is összetartó volt. Vasárnaponként közös ebéd, karácsonykor együtt díszítettük a fát, még a nyaralásokat is együtt szerveztük Zsuzsáékkal. Zsuzsa mindig is kicsit irigy volt rám – legalábbis anyánk szerint –, de én sosem hittem el igazán. Azt gondoltam, csak túl érzékeny vagyok.

Az első gyanús jelek tavaly nyáron jelentek meg. András egyre többször maradt bent túlórázni az irodában, Zsuzsa pedig gyakrabban ugrott át „csak úgy” egy kávéra. Egyik este véletlenül meghallottam egy beszélgetést a telefonján: „Majd este találkozunk, ne aggódj, minden rendben lesz.” Akkor még azt hittem, valami munkahelyi dologról van szó.

Aztán egy nap eltűnt az összes megtakarításunk. A közös számlánk üres volt. Először azt hittem, valami banki hiba történt, de amikor bementem az OTP-be, a hölgy csak sajnálkozva nézett rám: „Az összeget András vette fel személyesen két nappal ezelőtt.” Akkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

Hazamentem, és szembesítettem Andrást. Először tagadott mindent, aztán amikor meglátta az arcomat – azt hiszem, akkor értette meg igazán, hogy vége mindennek –, csak annyit mondott: „Zsuzsával elmegyünk. Sajnálom.”

Aznap este Zsuzsa is felhívott. – Juci… kérlek… ne haragudj ránk! Mi csak boldogok akarunk lenni! – sírt a telefonba. Én pedig csak ültem ott némán, és nem tudtam megszólalni.

A következő hetekben mindenki rólam beszélt a faluban. A szomszédok suttogtak mögöttem a boltban: „Szegény Juci… ki gondolta volna?” Anyám sírva hívogatott minden nap: „Kislányom, hogy történhetett ez?” A gyerekek sem értették, miért költözött el apa egyik napról a másikra.

A legrosszabb azonban az volt, amikor rájöttem: nemcsak a pénzünk tűnt el, hanem az egész múltam is hazugsággá vált. Minden közös emlékünk, minden nevetés – most már csak fájdalmat jelentett.

Egyik este leültem a gyerekekkel vacsorázni. Anna, a nagyobbik lányom rám nézett nagy szemekkel: – Anya, apa tényleg nem jön már haza? – Nem tudtam mit mondani. Csak annyit bírtam kinyögni: – Apa most máshol lakik egy ideig.

Azóta eltelt egy év. Próbáltam új életet kezdeni. Elmentem dolgozni egy pékségbe reggelente, délután pedig takarítást vállaltam az iskolában. Minden nap küzdöttem azért, hogy ne omoljak össze. A gyerekek miatt muszáj volt erősnek maradnom.

Zsuzsa egyszer írt egy hosszú levelet: „Juci, kérlek bocsáss meg! Nem akartam elvenni tőled mindent…” De én még mindig nem tudok megbocsátani neki. Talán egyszer majd sikerül.

András néha átjön a gyerekekhez hétvégén. Mindig hoz nekik csokit vagy játékot – mintha ezzel jóvá lehetne tenni mindazt, amit tett.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet? Hogy lehet megbocsátani annak, aki elvette tőlem a családomat és az életemet?

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze kávéval, és azon tűnődöm: vajon képes leszek-e valaha újra bízni valakiben? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást?