Amikor a család iránti szeretet börtönné válik: Egy hét a lányoméknál Budapesten
– Anya, kérlek, ne most kezdj el porszívózni! – hallottam Dóra hangját a nappali ajtajából, miközben a porszívó zúgása elnyomta a saját gondolataimat is. Megálltam egy pillanatra, kezem a kapcsolón. A kis Zalán éppen elaludt a kanapén, én pedig csak segíteni akartam. Mégis, mintha minden mozdulatom rosszkor jönne, minden szavam félrecsúszna.
Egy hete költöztem be Dóráékhoz Budapesten, hogy segítsek az unokám körül. Dóra férje, Gábor sokat dolgozik, Dóra pedig visszament dolgozni a kórházba. Azt hittem, majd örülnek a segítségnek, de valahogy minden nap egyre feszültebb lett a légkör. Reggelente Dóra sietve dobta oda: „Anya, kérlek, csak ne adj Zalánnak csokit reggeli előtt!” vagy „Ne hajtogasd össze Gábor ingeit, ő szereti maga csinálni!” Mintha mindenben hibázhatnék.
Az első nap még próbáltam viccelődni: – Jaj, Dórikám, hát nem mindegy az az ing? – De csak egy fáradt mosolyt kaptam. Aztán jöttek a hosszú csendek. Ebédnél Gábor a telefonját nyomkodta, Dóra az óráját nézte. Zalán volt az egyetlen, aki ragaszkodott hozzám: „Mama, mesélj még!” – kérte esténként.
De amikor este végre leültem volna egyedül egy csésze teával, Dóra bejött a konyhába. – Anya, nem kell mindent megcsinálnod helyettem. Felnőttem már. – A hangja nem volt haragos, inkább fáradt és szomorú. Megálltam a mozdulatban, kezemben a mosogatórongy. – Csak segíteni akartam – suttogtam.
Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam a kihúzható kanapén, hallgattam a város zaját az ablakon át. Vajon tényleg túl sok vagyok? Túl anyáskodó? Vagy csak ők nem értékelik már azt a fajta gondoskodást, amit én ismerek? Eszembe jutottak anyám szavai: „A családért mindent meg kell tenni.” De vajon meddig?
A harmadik napon Zalán belázasodott. Dóra idegesen telefonált az orvosnak, én pedig próbáltam nyugtatni: – Egy kis láz még nem baj, majd lemegy. – De Dóra rám mordult: – Anya, ez már nem a hetvenes évek! Most másképp csináljuk! – Megsértődtem. Hát nem bízik bennem? Nem én neveltem fel őt is egészségesen?
Aznap este Gábor hazaért, és csendben leült mellém. – Köszönjük, hogy itt vagy – mondta halkan. – Csak… tudod, Dóra most nagyon fáradt. Nehéz neki visszaszokni a munkába. – Bólintottam. Éreztem, hogy igazat mond.
A hét végére már alig beszéltünk egymással. Zalán jobban lett, de én egyre inkább feleslegesnek éreztem magam. Minden mozdulatommal mintha csak zavarnék. Egy este Dóra leült mellém.
– Anya… Sajnálom, ha megbántottalak. Csak… néha úgy érzem, megfulladok attól a sok elvárástól. Mindenki azt akarja, hogy tökéletes anya legyek, tökéletes feleség… és most még te is itt vagy…
Néztem őt, az én kislányomat, aki most már anya maga is. Láttam a szemében azt a fáradtságot és bizonytalanságot, amit én is éreztem annak idején. Megfogtam a kezét.
– Én csak segíteni akartam… De talán tényleg túl sok vagyok néha. Csak tudod… amikor egyedül vagyok otthon, hiányzol. Hiányzik az élet zajos része…
Dóra elmosolyodott könnyes szemmel.
– Szükségünk van rád… csak néha másképp.
Az utolsó reggelen összepakoltam a bőröndömet. Zalán odaszaladt hozzám.
– Mama, mikor jössz megint?
– Hamarosan – ígértem neki.
A buszon hazafelé néztem Budapest házait, és azon gondolkodtam: vajon tényleg mindig fel kell áldoznunk magunkat a családért? Hol van az a határ, ahol már önmagunkat is védeni kell? Ti mit gondoltok erről? Meddig lehet adni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?