Amikor a család határai elmosódnak: Egy feleség harca a férje húgával

– Már megint Eszter hívott? – kérdeztem, miközben Gábor a telefonját szorongatta, és idegesen járkált fel-alá a nappaliban. Az ablakon túl sötétedett, a panelházak ablakai sorra gyulladtak ki, mint valami néma tanúk a mi csendes háborúnkhoz.

– Csak egy kis segítséget kér – felelte halkan, de a hangjában ott bujkált a feszültség. – Tudod, hogy most nehéz neki.

– Mindig nehéz neki! – csattantam fel, és éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem. – De mi lesz velünk? Mi lesz velem?

Gábor nem válaszolt. Csak nézett rám azokkal a barna szemeivel, amikbe valaha bele tudtam volna veszni. Most viszont csak idegenséget láttam bennük.

Eszter mindig is különleges helyet foglalt el Gábor életében. Amióta az anyjuk meghalt, Gábor volt az egyetlen támasza. De mióta összeházasodtunk, mintha minden nap egyre jobban beszippantotta volna őt Eszter világa. Először csak apróságok voltak: elromlott mosógép, költözés, egy-egy rossz nap az egyetemen. Aztán jöttek a nagyobb dolgok: pénzügyi gondok, szerelmi csalódások, egészségügyi problémák. És Gábor mindig ment, mindig segített. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bútordarab a saját otthonomban.

Egy este, amikor már harmadszor maradt el a közös vacsoránk Eszter miatt, nem bírtam tovább.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam határozottan.

– Most nem alkalmas – felelte fáradtan. – Eszternek szüksége van rám.

– És nekem? Nekem nincs szükségem rád? – kérdeztem remegő hangon.

A csend, ami ezután következett, mindennél hangosabb volt.

Másnap reggel Eszter állt az ajtónkban. Sápadt volt és karikás szemű.

– Bocsánat, hogy zavarok – mondta halkan –, de Gábor itthon van?

– Igen, de most pihennie kellene – próbáltam udvarias maradni.

– Csak öt percre van szükségem – nézett rám könyörgő szemekkel.

Beengedtem. Hallottam, ahogy a hálószobában suttognak. Próbáltam nem odafigyelni, de minden szó, minden sóhaj mintha belém mart volna.

Aznap este Gábor későn jött ki a szobából. Leült mellém a kanapéra.

– Tudom, hogy nehéz neked – kezdte –, de Eszter most tényleg padlón van. Nem hagyhatom magára.

– És engem igen? – kérdeztem halkan.

– Nem erről van szó…

– Dehogynem! Mindig róla van szó! Én már nem is számítok?

Gábor elfordult. Azt hiszem, akkor először láttam rajta igazi tanácstalanságot.

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Eszter egyre többet jött hozzánk. Volt, hogy nálunk aludt, mert „nem bírta otthon egyedül”. Volt, hogy Gábort hívta éjjel kettőkor sírva, és ő gondolkodás nélkül rohant hozzá. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy árnyék.

Egyik este anyám hívott telefonon.

– Kislányom, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

– Nem tudom… – suttogtam. – Mintha elveszíteném Gábort. Mintha már nem is lennék fontos neki.

Anyám hallgatott egy darabig.

– Tudod, hogy szeret téged. De lehet, hogy beszélnetek kellene erről… vagy akár Eszterrel is.

A gondolat is rémisztő volt. De végül összeszedtem magam.

Egy vasárnap délután leültem Eszterrel a konyhában. A napfény halványan szűrődött be az ablakon.

– Eszter, szeretnék veled őszinte lenni – kezdtem bátortalanul. – Úgy érzem, hogy elveszítem Gábort… és ez nagyon fáj.

Eszter meglepetten nézett rám.

– Nem akarok ártani nektek… Csak… olyan egyedül vagyok mióta anya meghalt…

– Értem… De nekünk is szükségünk van egymásra Gáborral. Szükségem van rá…

Eszter lehajtotta a fejét.

– Sajnálom… Nem akartam elvenni tőled…

A beszélgetés után pár napig minden csendesebb lett. De aztán újra kezdődött minden elölről. Mintha egy ördögi körbe kerültünk volna: Eszter bajban volt, Gábor ment, én pedig maradtam az üres lakásban és az üres ágyban.

Egy este Gábor később jött haza a szokásosnál. Fáradtan rogyott le mellém.

– Nem bírom tovább – mondta halkan. – Két tűz között vagyok. Ha segítek Eszternek, téged bántalak meg. Ha veled vagyok többet, Esztert hagyom cserben…

Megfogtam a kezét.

– Értem… De mi lesz velünk? Mi lesz velem?

Gábor csak nézett rám könnyes szemmel.

Azóta is keresem a választ: hol húzódik a határ testvéri szeretet és házastársi hűség között? Meddig lehet tűrni, hogy a család kötelékei megfojtsák azt, ami igazán fontos? Vajon más is érezte már magát ennyire elveszettnek a saját házasságában?