„Amikor 12 éves volt a lányom, el kellett mennem külföldre dolgozni” – Most gyűlöl, amiért magára hagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám

– Anya, miért nem vagy soha itthon? – kérdezte Anna, miközben az ajtóban állt, hátán az iskolatáskával. A hangja remegett, a szeme vörös volt a sírástól. Akkor már hetek óta csak késő este értem haza, amikor ő már aludt. A lakásban hideg volt, a hűtő üres, és minden reggel újabb csekket találtam a postaládában.

A férjemmel, Gáborral négy évig próbáltam együtt élni New Yorkban, de az ital mindent tönkretett. Amikor Anna négyéves lett, elváltam tőle. Egyedül maradtam egy idegen országban, egy kislánnyal, aki csak engem ismert biztos pontnak. Gábor eltűnt az életünkből – sem pénzt, sem szeretetet nem adott. Az albérletünket alig tudtam fizetni; a főbérlő egyre türelmetlenebb lett.

– Judit, ha nem fizet két héten belül, ki kell költöznie! – mondta egyszer magyarul, amikor meglátogatott. Egy magyar családnál laktunk Queensben, de ők is csak addig segítettek, amíg tudtak.

A munkahelyemen – egy magyar pékségben – egyre többet dolgoztam. Hajnalban keltem, hogy Annának reggelit készítsek, aztán rohantam dolgozni. Mire hazaértem, ő már aludt. Egyre többször panaszkodott:

– Anya, miért nem vagy velem? Miért nincs apukám?

Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt szorosan.

Aztán jött a végső törés: elvesztettem az állásomat. A főbérlő ultimátumot adott. Az iskolában Anna egyre rosszabbul teljesített. Egy este sírva jött haza:

– Mindenki csúfol, mert nincs apukám! És te soha nem vagy itt!

Ott ültem vele a kanapén, és úgy éreztem, összeroppanok. Aznap éjjel nem aludtam. Számoltam a pénzt, néztem az üres hűtőt és a csekkeket. Tudtam: ha így megy tovább, mindent elveszítünk.

Egy barátnőm – Kati – felhívott Magyarországról:

– Judit, gyere haza! Itt is nehéz, de legalább otthon vagy.

De hogyan hagyjam itt Annát? Mégis… egy másik ismerősöm ajánlott egy takarítói munkát Németországban. A fizetés háromszor annyi volt, mint amit itt valaha kaptam volna. Ha fél évig bírom, minden adósságot kifizetek.

Napokig vívódtam. Anna nem értette a feszültséget:

– Anya, mi baj van?

Végül leültem vele:

– Kicsim… el kell mennem dolgozni Németországba. Pár hónapig nem leszek veled. De Kati néni vigyáz rád.

– Nem akarom! – zokogott. – Ne hagyj itt!

A szívem szakadt meg. De nem volt más választásom.

Az első hónap pokol volt. Minden este sírtam a kis szobámban Münchenben. Anna csak ritkán vette fel a telefont. Kati mondta:

– Judit, nagyon haragszik rád…

Küldtem pénzt haza, ajándékokat is próbáltam venni neki – de semmi sem pótolta az anyai ölelést.

Hat hónap után hazamentem New Yorkba. Anna már nem futott hozzám örömmel. Hideg volt köztünk minden szó.

– Most már mindegy – mondta egyszer fásultan –, úgyis el fogsz menni megint.

Az évek teltek. Visszaköltöztünk Magyarországra, amikor Anna 16 lett. Próbáltam mindent jóvátenni: együtt tanultunk, kirándultunk, de valami végleg eltört benne.

Most 55 éves vagyok. Anna 30 múlt. Ritkán beszélünk. Ha találkozunk is – ünnepeken –, mindig ott lüktet köztünk a kimondatlan vád:

– Miért hagytál magamra akkor?

Egyszer megpróbáltam elmagyarázni:

– Kicsim… ha maradok, lehet, hogy hajléktalanok leszünk. Nem volt más választásom.

De ő csak ennyit mondott:

– Nekem te kellettél volna… nem a pénz.

Sokszor visszagondolok arra az éjszakára Münchenben. Vajon tényleg jó döntést hoztam? Vagy örökre elveszítettem Annát azért a pár ezer euróért?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Lehet-e valaha jóvátenni azt, amit egy anya kétségbeesésében tesz?