„Amíg el nem válik tőle, egy fillért sem kap tőlünk!” – Egy anya vallomása a családi harcról

– Nem bírom tovább, Anikó! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A lányom csak némán nézett rám, a szeme alatt sötét karikák, a haja kócosan lógott az arcába. A háttérben a két unokám veszekedett egy műanyag autó miatt, de most még ez sem tudta elterelni a figyelmemet arról, ami igazán fájt.

– Anya, kérlek, ne most… – suttogta Anikó, és próbált mosolyogni, de az ajka megremegett. – Csak egy kis segítség kellene. Holnap lejár a villanyszámla határideje.

– És Gábor? Hol van most? – kérdeztem élesen. – Megint „munka után néz”? Vagy a kocsmában ül a haverjaival?

Anikó nem válaszolt. Lehajtotta a fejét, és csak bólintott. A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már el neki, hogy Gábor sosem lesz más ember? Hányszor könyörögtem neki, hogy gondoljon magára és a gyerekekre?

A férjem, Laci, közben belépett a konyhába. – Elég volt ebből! – mondta határozottan. – Nem fogjuk tovább pénzelni ezt a semmirekellőt! Anikó, amíg el nem válsz tőle, egy fillért sem kapsz tőlünk!

A lányom arca eltorzult a fájdalomtól. – Apa… ne mondj ilyet…

– De mondok! – vágott vissza Laci. – Mi dolgoztunk egész életünkben, hogy neked jobb legyen. Most meg nézz magadra! Egyedül tartod el a családot, miközben ő egész nap csak lézeng! Ez nem élet!

Én is éreztem, hogy elértem a határaimat. Az elmúlt évben minden hónapban kisegítettük őket: villanyszámla, gázszámla, gyerekruha, pelenka… De Gábor sosem változott. Mindig volt valami kifogása: „Most nincs munka”, „Majd jövő héten”, „Nem fizettek ki rendesen”.

Anikó mindig védte őt. „Anya, ő jó ember, csak most nehéz neki.” De én láttam rajta, hogy már ő sem hiszi el igazán. A szemei üresek voltak, a mosolya erőltetett. A gyerekek is egyre nyugtalanabbak lettek: a nagyobbik fiam már többször panaszkodott az óvodában, hogy apa mindig ideges.

Egy este, amikor Anikó nálunk aludt a gyerekekkel – mert Gábor megint eltűnt valahol –, leültünk kettesben beszélgetni. – Anya… félek – vallotta be halkan. – Néha azt érzem, hogy csapdába estem. De ha elválnék… mi lenne velem? Hogy tartanám el a gyerekeket?

Átöleltem őt, és próbáltam erős lenni helyette is. – Mi mindig itt leszünk neked. De nem segíthetünk úgy, hogy közben Gábor csak kihasznál téged… és minket is.

Másnap reggel Gábor megjelent nálunk. Büdös volt az alkoholtól, és hangosan követelte Anikótól, hogy menjenek haza. – Mit képzelsz magadról? – ordította rá. – Az anyádékhoz jársz panaszkodni? Talán ők jobban tudják, mi kell neked?

Laci ekkor elvesztette a türelmét. – Takarodj innen! – kiabálta. – Amíg így viselkedsz, ide be nem teszed a lábad!

Gábor dühösen becsapta az ajtót. Anikó sírva fakadt.

Azóta hetek teltek el így: Anikó hol nálunk húzta meg magát a gyerekekkel, hol visszament Gáborhoz, mert „talán most minden jobb lesz”. De semmi sem változott. Egyre kevesebbet beszéltünk egymással; minden beszélgetésünk veszekedéssé fajult.

Egy este Laci leült mellém: – Szerinted jól tesszük? Nem túl kemény ez?

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Csak azt tudom, hogy nem akarom nézni tovább, ahogy tönkremegy…

Aztán egy nap Anikó felhívott: – Anya… eldöntöttem. Elválok tőle.

A hangja remegett, de éreztem benne valami újat: reményt. Megkönnyebbülést.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg segítettünk neki ezzel? Vagy csak még jobban összetörtük? Meddig lehet egy anyának beavatkoznia a gyermeke életébe anélkül, hogy elveszítené őt örökre?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az a határ, ahol már nem segíthetünk tovább anélkül, hogy ártanánk?