„Amíg el nem hagyod őt, egy fillért sem kapsz tőlem!” – Egy magyar anya vallomása a lánya házasságáról

– Anya, kérlek, ne most! – hallom Zsófi hangját, ahogy becsapja maga mögött a fürdőszoba ajtaját. A konyhában állok, remegő kézzel kavargatom a kávét, és érzem, hogy megint elönt a tehetetlenség. Már megint veszekedtek Gáborral, a férjével. A fal túloldalán tompán hallatszik a kiabálás, aztán csend. Csak a víz csöpögése töri meg a reggel nyomasztó némaságát.

Én vagyok Katalin, 56 éves, és hónapok óta nem alszom rendesen. Minden éjjel ugyanaz a gondolat gyötör: mit tegyek? Nézem a lányomat, ahogy napról napra egyre jobban elveszíti önmagát ebben a házasságban. Gábor sosem volt rossz ember, de valahogy mindig minden Zsófi kárára történik. A pénzügyek miatt állandóan feszültség van köztük. Gábor elvesztette az állását tavaly ősszel, azóta csak alkalmi munkákból élnek. Zsófi dolgozik egy könyvelőirodában, de a fizetése alig elég a rezsire és az óvodás kisfiukra, Marciéra.

– Anya, tudnál kölcsönadni húszezer forintot? – kérdezi halkan Zsófi, amikor végre kijön a fürdőből. A szemei vörösek, az arca sápadt.

– Zsófi, ezt így nem lehet tovább! – tör ki belőlem. – Nem támogathatlak titeket örökké! Gábor mikor fog végre felelősséget vállalni?

– Ne kezdjük megint! – sóhajtja.

– De igen! – emelem fel a hangom. – Amíg el nem hagyod őt, egy fillért sem kapsz tőlem! Nem nézhetem tovább, hogy tönkremész mellette!

A szavak kimondása után mintha megfagyott volna a levegő. Zsófi csak áll némán, aztán lassan visszamegy a szobájába. Hallom, ahogy sír. Én pedig ott maradok a konyhában, és érzem, hogy valami végleg eltört közöttünk.

A családunk sosem volt tökéletes, de mindig összetartottunk. Amikor Zsófi apja meghalt tíz éve, mindent megtettem, hogy ne érezze az űrt. Egyedül neveltem fel őt és az öccsét, Balázst. Mindig azt mondtam magamnak: „Erős nő vagyok, mindent megoldok.” De most úgy érzem, minden erőm cserbenhagyott.

Gáborral sosem volt felhőtlen a viszonyom. Az esküvőjük napján is éreztem valami furcsa szorítást a gyomromban. Anyai ösztönöm azt súgta: nem ő lesz az igazi. De Zsófi szerelmes volt, ragyogott mellette. Most viszont csak árnyéka önmagának.

A múlt héten Marci beteg lett. Magas lázzal feküdt otthon, Zsófi szabadságot vett ki miatta. Gábor egész nap nem volt sehol – később kiderült, hogy egy barátjánál ivott. Amikor este hazajött, Zsófi sírva fakadt.

– Miért nem lehet rád számítani? – kérdezte remegő hangon.

– Mindig csak panaszkodsz! – vágott vissza Gábor. – Nekem is nehéz!

Én csak álltam az előszobában, és próbáltam nem beleszólni. De amikor láttam Marci riadt tekintetét, eldöntöttem: elég volt.

Másnap reggel hívtam fel Balázst.

– Mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesve. – Ha segítek Zsófinak pénzzel, csak tovább húzza ezt a szenvedést. Ha nem segítek… mi lesz velük?

Balázs hallgatott egy darabig.

– Anya, ez az ő élete – mondta végül halkan. – Nem dönthetsz helyette.

De én úgy érzem, felelős vagyok érte. Hiszen ő az én lányom!

Azóta minden nap harcolok magammal. Amikor Zsófi rám néz azokkal a fáradt szemekkel, legszívesebben átölelném és azt mondanám: „Gyere haza! Majd én mindent megoldok!” De tudom, hogy ezzel csak még jobban belerántanám ebbe a mocsárba.

A faluban is mindenki beszél róluk. A boltban Marika néni odasúgja: „Hallottad? Gábor már megint nem dolgozik…” Az emberek ítélkeznek, de senki sem tudja igazán, mi zajlik nálunk otthon.

Egy este Zsófi leült mellém.

– Anya… félek – mondta halkan. – Félek attól, hogy ha elhagyom Gábort, egyedül maradok Marcival. Félek attól is, hogy ha maradok, sosem lesz jobb.

Nem tudtam mit mondani. Csak megszorítottam a kezét.

Azóta minden nap ugyanazt kérdezem magamtól: vajon jól teszem-e? Vajon tényleg segítek neki azzal, hogy feltételekhez kötöm a támogatásomat? Vagy csak még jobban összetöröm?

Tudom, sokan vannak olyan anyák Magyarországon is, akik hasonló helyzetben vannak. Akik látják szenvedni a gyermeküket egy rossz kapcsolatban, de nem tudják: meddig mehetnek el? Hol van az a határ, ahol már nem segítünk, hanem ártunk?

Most itt ülök egy üres konyhában, hallgatom az éjszakai csendet és csak remélem: egyszer majd megbocsát nekem.

Vajon tényleg jót teszek ezzel? Vagy csak elveszítem örökre a lányomat? Ti mit tennétek az én helyemben?