Álmok a földeken túl: Miért hagytam ott a tanyát, és hogyan találtam rá a boldogságra Budapesten

– Már megint késel, Zsófi! – harsant fel anyám hangja a konyhaajtóból, miközben én még mindig a csizmámat próbáltam lerángatni a sárban. A hajnal párája még ott ült a mezők felett, de bennem már régóta tombolt valami nyugtalanság. A tanya csendje sosem nyugtatott meg igazán; inkább fojtogatott.

A nővérem, Dóri, már rég a tyúkokat etette. Mindig is ő volt az, aki szó nélkül beállt dolgozni, mintha a föld és az állatok jelentették volna számára az egész világot. Én viszont csak azt éreztem, hogy minden egyes nap egy újabb láncszem a láncban, ami ideköt.

– Ha nem sietsz, elmegy a busz! – szólt rám Dóri, miközben rám villantotta azt a jól ismert, feddő pillantását. – Tudod jól, hogy anyának most nagy szüksége van ránk.

Anyám egyedül nevelt minket apánk halála óta. Azóta minden reggel ugyanaz: kelés hajnalban, fejés, etetés, kapálás. Aztán iskola, majd délután újra munka. A barátaim szerint idilli gyerekkorom volt, de ők nem hallották soha anyám sírását éjszakánként, amikor azt hitte, alszunk.

A gimnázium utolsó évében kezdtem el igazán álmodozni. Egyre többször néztem ki az ablakon tanulás közben, elképzelve magam Budapest utcáin. A város fényei, a nyüzsgés – mindez annyira távolinak tűnt. De amikor felvettek az ELTE-re magyar szakra, tudtam: most vagy soha.

A döntésem azonban nem volt könnyű. Egy este vacsora közben szóltam anyának:

– Anya… Felvettek Budapestre. Szeptembertől ott tanulok.

A villa megállt a levegőben. Dóri rám nézett, mintha elárultam volna őket.

– És ki fog segíteni itt? – kérdezte anyám halkan. – Nem hagyhatsz itt minket.

– Nem akarok örökre elmenni – mondtam remegő hangon. – De muszáj kipróbálnom magam. Nem akarok egész életemben itt maradni.

Dóri felpattant az asztaltól:

– Persze! Neked mindig csak magad számít! Mi lesz velünk? Mi lesz anyával?

Aznap este órákig sírtam a szobámban. A bűntudat mardosott, de valahol mélyen tudtam: ha most nem lépek, sosem fogom megtudni, ki vagyok valójában.

A költözés napján anyám csak annyit mondott:

– Vigyázz magadra, kislányom. És ne felejtsd el, honnan jöttél.

Budapest eleinte ijesztő volt. Az első albérletem egy dohos garzon volt a Baross utcában; az ablak alatt éjjel-nappal zúgott a villamos. Az egyetemen mindenki olyan magabiztosnak tűnt; én pedig csak egy vidéki lány voltam kopott kabátban.

Az első hónapokban minden este haza akartam menni. Hiányzott anyám főztje, Dóri zsörtölődése, még az istálló szaga is. De aztán lassan kezdtem megtalálni a helyem. Barátokat szereztem: Eszterrel és Gergővel órákig beszélgettünk kávézókban arról, milyen lehetőségek várnak ránk ebben a városban.

Egyik este Eszter megkérdezte:

– Zsófi, te miért jöttél Pestre?

– Mert nem akartam egész életemben mások álmait élni – válaszoltam halkan.

Közben otthon egyre nőtt a feszültség. Dóri gyakran hívott fel dühösen:

– Anyu teljesen kimerült! Ha nem lennél ilyen önző…

Próbáltam segíteni: hétvégente hazautaztam, pénzt küldtem haza a diákmunkából. De semmi sem volt elég jó Dórinak.

Egy év telt el így. Anyám beteg lett; kimerültségből tüdőgyulladást kapott. Akkor úgy éreztem, minden összeomlik: vissza kell mennem? Feladjam az álmaimat? Egyik este Gergővel ültem egy padon a Margitszigeten:

– Ha most hazamész és itt hagyod az egyetemet, boldog leszel? – kérdezte.

– Nem tudom… De ha maradok, bűntudatom lesz örökre.

– Néha muszáj önmagadat választani – mondta csendesen.

Végül kompromisszumot kötöttem: minden szünetben hazamentem segíteni, de nem adtam fel az egyetemet. Anyám lassan jobban lett; Dóri is elfogadta végül a döntésemet – bár sosem lettünk már olyan közel egymáshoz, mint régen.

Most már öt éve élek Budapesten. Tanár lettem egy belvárosi gimiben; szeretem a munkám és vannak barátaim. Néha mégis hiányzik a tanya csendje – de tudom: ha akkor nem lépek ki abból a világból, most nem lennék az, aki vagyok.

Vajon lehet-e úgy boldognak lenni a városban, hogy közben ne veszítsük el teljesen önmagunkat? Ti mit választanátok: maradni vagy menni?