„Akkor te veszed fel a hitelt!” – Amikor anyósom kimondta ezt, összepakoltam és hazamentem anyámhoz

– Na, akkor ezt is megbeszéltük, te veszed fel a hitelt – mondta Margit néni, az anyósom, miközben a tányéromra merte a lecsót. A kanalam megállt a levegőben. A szobában hirtelen csend lett, csak a hűtő zúgása hallatszott. Ott ültem a konyhaasztalnál, szemben a férjemmel, Gáborral, aki lesütötte a szemét, mintha ő is szégyellte volna magát.

Tizenkilenc éves voltam, amikor hozzámentem Gáborhoz. Azt hittem, a szerelem minden akadályt legyőz. Azt hittem, ha szeretjük egymást, nem számít semmi más: sem a pénz, sem a lakás szűkössége, sem az anyósom állandó jelenléte. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját életemben.

A panelház harmadik emeletén laktunk, egy másfél szobás lakásban. Margit néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, mikor takarítok. Gábor dolgozott, én pedig egyetemre jártam és mellette próbáltam helytállni otthon is. Néha úgy éreztem, mintha két anyám lenne – csak az egyik nem szeretett igazán.

Aznap este is fáradtan értem haza. Az óráim után még dolgoztam egy kávézóban, hogy legalább a tankönyvekre legyen pénzem. Margit néni már várt rám a konyhában.

– Későn jössz haza, megint hideg lesz a vacsora – szólt rám.
– Dolgoztam – feleltem halkan.
– Dolgoztál? Hát akkor biztosan lesz pénzed hitelre is! – vágta rá gúnyosan.

Nem értettem, miről beszél. Aztán Gábor elmondta: Margit néni szerint ideje lenne nagyobb lakásba költöznünk. De mivel ő már nyugdíjas, Gábor pedig még kezdő a munkahelyén, hát én vagyok az egyetlen, aki hitelképes.

– Hát nem természetes? – kérdezte Margit néni. – Te fiatal vagy, egészséges. Majd te fizeted! Mi meg segítünk valamennyit.

Gábor csak hallgatott. Nem állt ki mellettem. Akkor éreztem először azt az égető magányt, amit addig soha.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg ezt akarom? Hogy minden döntést mások hozzanak meg helyettem? Hogy az anyósom mondja meg, mikor vállaljunk gyereket, milyen színű legyen a függöny és hogy ki vegye fel a hitelt?

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát egy sporttáskába. Gábor még aludt. Margit néni a konyhában kávézott.

– Hova mész ilyen korán? – kérdezte gyanakodva.
– Hazamegyek anyámhoz – mondtam halkan.
– Ugyan már! Ne hisztizz! Mindenki így csinálja! – legyintett.

De én már nem hallgattam rá. Kiléptem az ajtón és úgy éreztem magam, mint aki először vesz levegőt hosszú idő után.

Anyám könnyes szemmel ölelt át.
– Tudtam, hogy egyszer elég lesz – suttogta.

Otthon újra önmagam lehettem. Nem voltak gúnyos megjegyzések, nem kellett minden lépésemet megmagyaráznom. De közben ott volt bennem a szégyen is: vajon kudarcot vallottam? Vajon tényleg csak ennyi volt bennem?

Gábor napokig nem keresett. Aztán egyszer csak megjelent nálunk.
– Miért mentél el? – kérdezte dühösen.
– Mert nem bírtam tovább – feleltem sírva. – Mert soha nem álltál ki mellettem!
– Anyám csak jót akart…
– Magának! És neked! De nekem? Nekem ki akart jót?

Sokáig vitatkoztunk. Gábor azt mondta, visszavárnak. Hogy majd minden jobb lesz. De én már nem hittem neki. Tudtam: ha most visszamegyek, örökre elveszítem önmagam.

Hónapok teltek el. Újra beiratkoztam az egyetemre, munkát vállaltam egy könyvesboltban. Anyám támogatott mindenben. Néha mégis hiányzott Gábor – vagy inkább az az élet, amit együtt elképzeltünk.

Egy este Margit néni felhívott.
– Kislányom… talán túl szigorú voltam veled. De hát én is csak azt akartam, hogy boldogok legyetek…
– Az én boldogságom is számít? – kérdeztem vissza halkan.

Nem válaszolt.

Most itt ülök a régi szobámban és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg önző voltam? Vagy végre egyszer az életben magamat választottam?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Tényleg mindig mások elvárásainak kell megfelelnünk?