Aki büntetni akart, végül mindenkit elveszített – Egy magyar férfi története a család, önzés és magány útvesztőjében

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarod csinálni! – kiáltottam Zsuzsára, miközben a konyhaasztalnál álltam, ökölbe szorított kézzel. A gyerekek, Dóri és Marci, némán ültek a szobában, feszülten figyelve minden szavunkat. Zsuzsa arca kemény volt, de a szemében ott csillogott valami, amitől összeszorult a szívem: eltökéltség és egy csepp félelem.

– Tamás, ez az én lehetőségem. Nem fogom visszautasítani csak azért, mert te nem tudsz alkalmazkodni – mondta halkan, de határozottan.

Azt hittem, a világ rendje örök. Hogy a férfi dolgozik, a nő otthon van a gyerekekkel, és minden úgy van jól, ahogy van. Amikor Zsuzsa előléptetést kapott a bankban, és felajánlották neki az osztályvezetői pozíciót, mintha egy pillanat alatt kifordult volna a sarkaiból az életem. Nem akartam elhinni, hogy mostantól nekem kell majd főzni, mosni, vagy éppen a gyerekeket vinni az iskolába. Úgy éreztem, elveszik tőlem azt a kevés biztos pontot is, ami még megmaradt.

Az első hetekben csak duzzogtam. Minden reggel morcosan keltem fel, és amikor Zsuzsa már korán elment dolgozni, én kelletlenül készítettem reggelit Dórinak és Marcinak. A munkahelyemen is egyre többször voltam ideges, hibákat követtem el, és a főnököm is szóvá tette: – Tamás, mi van veled mostanában? Nem vagy önmagad.

Otthon egyre több lett a vita. Zsuzsa fáradtan ért haza késő este, én pedig szemrehányóan néztem rá: – Jó lenne néha látni is téged, nem csak üzenetekben beszélni! – mondtam egyszer dühösen.

– Én is szeretnék többet otthon lenni, de most ez fontos nekem! – válaszolta. De engem csak az érdekelt, hogy nekem mennyire rossz. Hogy mennyire kényelmetlen az új helyzet. Hogy mennyire nem akarok változni.

A gyerekek is érezték a feszültséget. Dóri egyszer odajött hozzám: – Apa, miért kiabáltok mindig anyával? – kérdezte halkan.

– Csak fáradtak vagyunk – válaszoltam kurtán. De tudtam, hogy hazudok.

Egy este Zsuzsa később jött haza a szokásosnál. Már sötét volt, amikor belépett az ajtón. Én a kanapén ültem, a tévét bámultam üres tekintettel.

– Tamás, beszélnünk kell – mondta csendesen.

– Miről? Hogy megint nem vagy itthon? – vágtam vissza gúnyosan.

– Arról, hogy ez így nem mehet tovább. Vagy támogatod azt, amit csinálok, vagy… – elcsuklott a hangja – vagy el kell gondolkodnunk azon, hogy mihez kezdjünk.

Nem hittem el. Hogy Zsuzsa tényleg komolyan gondolja. Hogy tényleg képes lenne elhagyni engem csak azért, mert nem tudok alkalmazkodni. Dühös lettem. Úgy éreztem, büntetnem kell őt ezért. Hogy érezze ő is azt a fájdalmat, amit én érzek minden nap.

Ettől kezdve szándékosan hideg lettem vele. Ha hazaért, csak annyit mondtam: „Szia.” Nem kérdeztem semmit. A gyerekekkel is kevesebbet foglalkoztam. Azt akartam, hogy lássa: nélküle semmi sem működik rendesen.

De Zsuzsa nem tört meg. Egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet volt otthon. A gyerekek is inkább hozzá húzódtak: esténként együtt tanultak a szobájukban, én pedig egyedül ültem a nappaliban.

Egy nap Marci odajött hozzám: – Apa, miért nem szereted már anyát?

Ez úgy ütött szíven, mint egy pofon. De még ekkor sem tudtam változtatni. Továbbra is csak magamat sajnáltam.

Aztán jött az utolsó csepp: Zsuzsa egy este közölte velem, hogy elköltözik a gyerekekkel az anyjához. – Nem akarom tovább ezt a légkört – mondta könnyes szemmel. – Szeretlek még mindig valahol, de így nem lehet élni.

Ott maradtam egyedül a lakásban. Napokig csak ültem a csendben. A hűtőben ott maradtak Zsuzsa kedvenc joghurtjai, Dóri rajzai az asztalon hevertek. Mindenhol ott voltak ők – csak éppen már nem velem.

Az első hét után próbáltam felhívni Zsuzsát. Nem vette fel. Írtam neki üzenetet: „Sajnálom.” Nem jött válasz.

A munkahelyemen is egyre rosszabbul teljesítettem. Végül behívott a főnököm: – Tamás, úgy látom, most nem tudsz koncentrálni. Vegyél ki pár nap szabadságot.

Otthon ültem egész nap egyedül. Próbáltam visszaidézni azokat az időket, amikor még minden rendben volt köztünk. Amikor együtt nevettünk vasárnap reggelente palacsintasütés közben. Amikor Dóri először mondta ki: „Apa.” Amikor Marci először biciklizett velem a parkban.

Rájöttem: mindent elveszítettem. Mert büntetni akartam azt, akit szerettem. Mert nem tudtam elfogadni azt, hogy változik a világ körülöttem – és bennem semmi sem változott.

Most itt ülök ebben az üres lakásban, és csak egy kérdés motoszkál bennem újra meg újra:

Miért olyan nehéz néha kimondani: „Sajnálom”? És vajon van-e még visszaút onnan, ahol már mindenki elment?