„Adjátok vissza a megtakarításaimat, és a lakást az unokám nevére írom” – Egy döntés, ami szétszakította a családunkat
– Ha visszaadjátok a megtakarításaimat, a lakást az unokám nevére írom! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben remegő kézzel szorította a konyhaasztal szélét. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és hirtelen csend lett a lakásban. A férjem, Gábor csak némán bámult maga elé, én pedig próbáltam elnyomni a sírást. A kislányunk, Lili, éppen a szobában játszott, mit sem sejtve arról, hogy most dől el a sorsa.
Mindig is büszke voltam arra, hogy saját lábon állok. Tanárként dolgozom egy budapesti általános iskolában, és bár a fizetés nem volt sok, de szerettem a munkámat. Amikor Lili megszületett, természetes volt, hogy egy időre otthon maradok vele. De ahogy közeledett a gyes vége, egyre jobban szorongtam: ki fog vigyázni rá, amíg dolgozom? Gábor sokat dolgozott az építőiparban, gyakran túlórázott. Az óvoda csak fél napot vállalt ilyen kicsi gyereknél, és a bölcsődei helyek is beteltek.
Ekkor jött Ilona néni ajánlata: – Vigyázok Lilire minden nap, csak segítsetek nekem egy kicsit. Tudjátok, mennyi mindent feláldoztam értetek…
Először hálásak voltunk. Anyósom beköltözött hozzánk a panelba Kőbányán. Eleinte minden rendben ment: Lili imádta az „Ilona mamát”, én visszamehettem dolgozni. De aztán egyre több apró feszültség jelent meg. Ilona néni mindent jobban tudott: hogyan kell főzni Lilinek, mikor kell altatni, milyen ruhát adjon rá. Gábor gyakran közvetített köztünk, de egy idő után ő is belefáradt.
Aztán jött a pénz kérdése. Ilona néni többször emlegette, hogy „bezzeg az ő idejében” mindenki összetartott, és nem voltak ilyen anyagi problémák. Egy este leültetett minket: – Nézzétek, nekem van egy kis megtakarításom még az özvegyi nyugdíjból. De mostanában sokat költök magatokra is. Ha visszaadjátok azt a pénzt – amit kölcsönadtam nektek az esküvőtökre –, akkor a lakásomat Lili nevére írom.
Gábor arca elvörösödött: – Anya, azt mondtad, nem kell visszaadni! Az ajándék volt!
– Akkor még nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz nekem is – vágta rá Ilona néni. – Nem akarom elveszíteni azt, amiért egész életemben dolgoztam.
Éjszakákon át veszekedtünk Gáborral. Én úgy éreztem, hogy zsarolnak minket: ha nem fizetünk vissza egy összeget (amit már rég elköltöttünk az esküvőre és Lili babakelengyéjére), akkor Lili elesik egy örökségtől. Gábor viszont félt attól, hogy ha nemet mondunk, anyja elmegy, és nem lesz ki vigyázzon Lilire.
A feszültség lassan átszivárgott mindenbe. Egy reggel Lili sírva ébredt: – Anya, miért kiabáltok mindig?
Összeszorult a szívem. Próbáltam erős maradni munkahelyen is, de a kollégáim is észrevették rajtam a változást.
– Minden rendben otthon? – kérdezte egyszer Zsuzsa néni, a matektanár.
– Csak… családi gondok – motyogtam.
Egyik este Gábor hazaért, és leült mellém.
– Döntöttem – mondta halkan. – Nem adjuk vissza azt a pénzt. Nem hagyom, hogy anya így bánjon velünk.
Másnap Ilona néni összepakolta a holmiját.
– Ezt még megbánjátok! – mondta könnyes szemmel. – Lilit soha többé nem látjátok!
Azóta eltelt három hónap. Lilit végül sikerült beíratni egy magánbölcsődébe – hitelt vettünk fel rá. Az anyósommal nem beszélünk. Néha látom őt a közértben: elfordítja a fejét.
Minden este azon gondolkodom: vajon jól döntöttünk? Megérte feláldozni a családi békét az elveinkért? Vagy csak makacsok voltunk mindannyian?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet még valaha kibékülni?