„Add el a házat, hogy vehessünk egy újat!” – Amikor a vejem mindent felforgatott az életemben
– Anya, beszélnünk kell – mondta Anna, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kávé már kihűlt, a szavak pedig ott lebegtek közöttünk, mint valami sűrű köd. Aztán bejött Gábor, a vejem, és leült mellénk. Nem nézett rám, csak az asztallapot bámulta.
– Arról lenne szó… – kezdte Anna, de Gábor közbevágott.
– Arról lenne szó, hogy el kellene adni ezt a házat. Nem érzem magam otthon benne, és ha eladnád, vehetnénk egy újat, ami mindannyiunké lehetne – mondta halkan, de határozottan.
A szívem kihagyott egy ütemet. Ez a ház volt az életem: itt nőtt fel Anna, itt halt meg az anyám, itt ünnepeltük az összes karácsonyt és születésnapot. A falak minden repedése egy-egy emlék. És most azt kérik tőlem, hogy adjam fel mindezt…
– Gábor, te sosem próbáltad igazán otthon érezni magad itt – mondtam remegő hangon. – Mindig csak panaszkodsz, hogy nem tetszik a bútor vagy a kert. De sosem kérdezted meg, hogy segíthetsz-e valamiben.
Anna rám nézett, a szeme tele volt könnyekkel.
– Anya, kérlek… Nekünk is jár egy új kezdet. Gábor nem érzi magát jól itt. És nekem is nehéz így…
– És nekem? – kérdeztem halkan. – Nekem ki ad új kezdetet?
A csend szinte fojtogató volt. Gábor végre rám nézett.
– Nézd, én nem akarom elvenni tőled az emlékeidet. De ez a ház már túl nagy neked egyedül. Miért ne költözhetnénk együtt valahova, ahol mindenkinek jó?
A gondolat, hogy mindent hátrahagyjak, amit évtizedek alatt felépítettem, szinte fizikai fájdalmat okozott. De Anna boldogsága is fontos volt számomra. Azóta, hogy az apja meghalt, csak mi ketten maradtunk egymásnak… vagy legalábbis azt hittem.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi nyarak, amikor Anna még kislány volt, és együtt ültünk a kertben a meggyfa alatt. Most pedig azt várják tőlem, hogy mindezt elengedjem valaki kedvéért, aki sosem próbált igazán része lenni ennek az otthonnak.
Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Anna ott maradt velem a konyhában.
– Anya… ne haragudj rá. Tudom, hogy nehéz neki is. Az ő családja mindig albérletben lakott, sosem volt igazi otthonuk. Talán ezért akar annyira valami újat…
– De miért kell ehhez az én múltamat eldobni? – kérdeztem keserűen.
Anna csak sírt. Átöleltem őt, de közben úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén állnék.
A következő hetekben minden nap erről szóltak a beszélgetéseink. Gábor egyre türelmetlenebb lett.
– Nem értem, miért ragaszkodsz ennyire ehhez a régi házhoz! – csattant fel egyszer. – Miért nem tudsz végre továbblépni?
– Mert ez az otthonom! – kiáltottam vissza könnyek között. – Te sosem értetted meg ezt!
Anna közéjük állt.
– Elég! Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek!
Egy este aztán Anna bejelentette: ha nem egyezem bele a ház eladásába, akkor külön költöznek Gáborral.
– Nem akarok választani köztetek… de muszáj lesz – mondta sírva.
Ott ültem a sötét nappaliban, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom megőrizni azt a keveset, ami még megmaradt belőlem?
Végül elmentem egy ügyvédhez tanácsot kérni. Ott ültem az irodában, és hallgattam, ahogy arról beszél: jogilag semmi sem kötelez arra, hogy eladjam a házat. De vajon mit érnek a jogok, ha közben elveszítem a lányomat?
Egyik este Anna leült mellém.
– Anya… ha tényleg nem akarod eladni… akkor nem fogjuk erőltetni. Csak szeretném, ha megértenéd Gábort is.
Néztem őt: az én kislányomat, aki most már felnőtt nő volt – és egy másik ember oldalán kereste a boldogságot.
– Megpróbálok nyitottabb lenni – mondtam végül halkan. – De kérlek… ti is próbáljátok megérteni az én oldalamat.
Azóta sem egyszerűbbek a napok. Néha úgy érzem, minden pillanatban elveszíthetem Annát. Máskor meg azt gondolom: talán egyszer majd Gábor is rájön, hogy az otthon nem négy falból áll… hanem abból a szeretetből és emlékből, amit együtt teremtünk.
Vajon hol húzódik a határ önfeláldozás és önmagunk elvesztése között? Ti mit tennétek az én helyemben?