„A vejem rendes ember, de a szülei tönkretehetik az unokáimat – Egy anya küzdelmei a családi békéért”

– Nem akarom, hogy az unokáim úgy nőjenek fel, mint a vejedék gyerekei! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és remegő kézzel kavargattam a teámat. A lányom, Dóra csak lesütötte a szemét.

– Anya, kérlek, ne kezdjük megint… – suttogta fáradtan.

De nem tudtam visszafogni magam. Tizenöt évig dolgoztam külföldön, hogy neked és a testvérednek legyen egy biztos otthonotok. Németországi gyárakban hajtottam végig az éjszakákat, takarítottam, mosogattam, mindent elvállaltam. Nem voltam se erős, se tanult – csak kitartó. Minden forintot félretettem, hogy egyszer majd ne kelljen nélkülöznötök. Most pedig itt ülök, és azt látom, hogy az unokáimat olyan emberek veszik körül, akik semmit sem tisztelnek abból, amiért én egész életemben küzdöttem.

A vejem, Gábor rendes fiú. Dolgozik, nem iszik, szereti Dórát és a gyerekeket. De a szülei… Az anyja, Marika folyton panaszkodik: „Miért kell ennyit dolgozni? Inkább ügyeskedni kellene! Tudod te mennyi pénzt lehet keresni egy kis okossággal?” Az apja, Laci meg csak nevet hozzá: „Aki hülye, az dolgozik!”

Egyszerűen nem bírom hallgatni őket. Amikor nálunk vannak vasárnap ebédre – mert hát illik meghívni őket –, mindig ugyanaz a lemez megy: hogyan lehetne kijátszani az adót, hogyan lehetne „okosban” elintézni ezt-azt. Az unokáim ott ülnek mellettük, és hallgatják. A kilencéves Zsófi már kérdezte is tőlem múltkor: „Mama, miért mondja nagyi, hogy nem baj, ha valaki hazavisz egy kis csokit a boltból?”

A szívem majd megszakadt. Mit mondjak neki? Hogy vannak emberek, akik szerint ez rendben van? Hogy én egész életemben azért dolgoztam keményen, mert hittem abban, hogy becsülettel is lehet boldogulni?

Dóra próbál közvetíteni. „Anya, Gábor nem olyan! Ő is utálja ezt!” – mondja mindig. És tényleg látom rajta is a feszültséget. De hát mit tehet? A saját szüleit nem tagadhatja meg. Gábor néha rám néz az asztalnál, amikor Marika már megint valami trükkös ügyet mesél – csak sóhajt egyet és lesüti a szemét.

A legrosszabb az volt, amikor tavaly karácsonykor Marika egy borítékban pénzt adott Zsófinak és Balázsnak. „Vegyetek magatoknak valamit – de ne mondjátok el senkinek!” – kacsintott rájuk. Amikor ezt meghallottam, majdnem felrobbantam.

– Marika! – szóltam rá keményen. – Nálunk nem így mennek a dolgok! A gyerekeknek nem tanítunk ilyet!

Ő csak vállat vont: „Jaj már, ne legyél ilyen merev! Az élet nem fekete-fehér.”

Azóta sem tudom kiverni a fejemből ezt a mondatot. Az élet tényleg nem fekete-fehér? Lehet, hogy én vagyok túl szigorú? De amikor látom Zsófit és Balázst játszani az udvaron, amikor hallom őket nevetni – tudom, hogy mindent meg kell tennem értük.

A férjem már régen meghalt. Egyedül maradtam két gyerekkel. Akkor döntöttem úgy, hogy elmegyek külföldre dolgozni. Minden nap hiányoztak – Dóra még csak tíz éves volt –, de tudtam: ha most nem teszem meg ezt értük, soha nem lesz esélyük egy jobb életre. Most pedig itt vagyok hatvanévesen, és attól félek: mindazt, amit felépítettem, lerombolják mások egyetlen szóval vagy példával.

A családunkban egyre több a feszültség. Dóra próbál mindenkinek megfelelni – nekem is, Gábor szüleinek is. Néha sírva hív fel este: „Anya, mit csináljak? Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem!”

Én pedig csak azt tudom mondani: „Kislányom, tarts ki! Ne hagyd magad!” De belül rettegek attól, hogy egyszer majd az unokáim is azt mondják: „Mama túl szigorú voltál.”

A múlt héten Zsófi odajött hozzám lefekvés előtt.

– Mama… Te miért dolgoztál annyit?

Megsimogattam a haját.

– Azért, hogy neked jobb legyen. Hogy soha ne kelljen félned attól, hogy nincs mit enni vagy hol lakni.

– És ha valaki máshogy gondolja? Ha valaki szerint nem kell mindig becsületesnek lenni?

A torkomban gombóc nőtt.

– Mindig lesznek ilyen emberek. De te döntöd el, milyen ember akarsz lenni.

Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon elég volt-e mindaz a sok évnyi munka? Meg tudom-e védeni az unokáimat attól a világtól, amitől én is féltem egész életemben?

Ti mit tennétek a helyemben? Harcoljak tovább vagy engedjek egy kicsit? Vajon tényleg túl szigorú vagyok?