„A vejem most a lányom lakásának felét követeli – pedig mi vettük, ő csak a felújításba szállt be”
– Nem fogod elhinni, mit mondott ma Gábor! – csapta be az ajtót Zsófi, a lányom, miközben könnyek csillogtak a szemében. A konyhaasztalnál ültem, kezemben egy bögre kávéval, és próbáltam összeszedni magam egy hosszú nap után. A feleségem, Éva, éppen vacsorát főzött, de azonnal letette a fakanalat.
– Mi történt, kicsim? – kérdezte aggódva.
Zsófi lehuppant mellém, és remegő hangon mondta:
– Azt mondta, hogy jogot formál a lakás felére. Azt állítja, hogy ő is beletett pénzt a felújításba, és most, hogy elváltunk, jár neki a fele!
A szívem hevesen dobogott. Ez nem lehet igaz! Hiszen ezt a lakást Évával együtt vettük Zsófinak, amikor végre összegyűjtöttük rá a pénzt. Gábor csak később jött a képbe, amikor már minden készen állt. Igaz, segített a fürdőszoba felújításában, de az egész lakás az én nevemen volt, amíg át nem írtuk Zsófiéra az esküvő után.
– Hogy képzeli ezt? – fakadtam ki. – Mi vettük azt a lakást! Ő csak vendég volt ott!
Zsófi sírva fakadt. – Azt mondja, hogy ügyvédhez megy. Azt mondja, bizonyítani tudja, hogy ő is beletett pénzt…
Éva leült mellénk. – Ne aggódj, kicsim. Nem hagyjuk, hogy elvegye tőled azt, ami a tiéd.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Gábor mindig is jó fiúnak tűnt. Udvarias volt, segítőkész, még a kertet is rendbe tette néha nálunk. De most úgy éreztem magam, mintha egy idegen támadta volna meg a családomat.
Másnap reggel Zsófi ügyvédet keresett. Én pedig elővettem minden papírt: adásvételi szerződés, átírási dokumentumok, számlák a felújításról. Próbáltam összerakni a képet: vajon tényleg van esélye Gábornak? Vajon tényleg elveszíthetjük a lakás felét?
A következő hetekben minden nap újabb feszültséget hozott. Gábor valóban ügyvédhez fordult. Egyik este felhívott:
– László bácsi, én nem akarok rosszat senkinek – mondta higgadt hangon –, de úgy érzem, nekem is jár valami abból a lakásból. Az én pénzem is benne van.
– Gábor, te tudod jól, hogy ezt a lakást mi vettük Zsófinak! – vágtam vissza dühösen. – Te csak segítettél egy kicsit a felújításban. Az nem ugyanaz!
– Az ügyvéd szerint bizonyítani tudom az átutalásokat – felelte ridegen. – Nem akarok pereskedni, de ha muszáj…
Letettem a telefont. Éreztem, ahogy elönt a tehetetlenség és a düh. Hogy lehet valaki ilyen? Hogy lehet valaki ennyire hálátlan?
A családunkban sosem voltak nagy viták. Mindig próbáltuk megbeszélni a dolgokat. De most úgy éreztem magam, mint egy háború közepén.
Zsófi egyre rosszabbul viselte a helyzetet. Egyik este sírva jött haza:
– Apa, én nem bírom ezt tovább! Mindenki engem hibáztat: Gábor anyja azt mondja, hogy én vagyok az önző… A barátaim szerint adjam oda neki a pénzt és legyen vége… De ez az én otthonom! Ez az egyetlen biztos pontom!
Megöleltem. – Nem hagyjuk magunkat. Ez nem csak pénzről szól. Ez arról szól, hogy kiállunk magunkért.
A bírósági tárgyalás napján együtt mentünk be Zsófival és Évával. Gábor ott ült az ügyvédje mellett; már nem volt benne semmi abból a kedves fiúból, akit valaha ismertem.
Az ügyvédje hosszan sorolta az átutalásokat, számlákat mutogatott: csempebolt, festékbolt… Zsófi ügyvédje viszont rámutatott: maga a lakás sosem volt Gábor nevén; ő csak hozzájárult néhány munkához.
A tárgyalás után napokig vártuk az ítéletet. Addig minden este csendben ültünk otthon; Éva néha sírdogált főzés közben, Zsófi pedig egyre zárkózottabb lett.
Végül megjött az ítélet: Gábornak nincs joga a lakás feléhez. A bíróság kimondta: csak a ténylegesen befektetett összeg járhat vissza neki – de semmi több.
Zsófi megkönnyebbülten omlott össze. Éva is sírt – ezúttal örömében.
De én… én csak ültem ott némán. Arra gondoltam: hogyan juthattunk idáig? Hogy lehet az, hogy valaki ennyire megváltozik? És vajon mit tanultunk ebből az egészből?
Most már csak azt kérdezem magamtól: tényleg ennyit érnek ma az emberi kapcsolatok? Egy lakás többet számít mindennél? Ti mit tennétek a helyemben?