A válásom után a Balatonhoz menekültem – de a sebeim nem a vég, hanem egy térkép önmagamhoz

– Miért nem tudtad egyszerűen csak szeretni, ahogy vagyok? – kérdeztem anyámat, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A válásom utáni első reggel volt, amikor hazaköltöztem hozzájuk, harmincöt évesen, egyedül, összetörve. Anyám csak sóhajtott, és a tekintete elfordult.

Azt mondják, a válás olyan, mint egy földrengés: mindent lerombol, amit addig biztosnak hittél. Az én világom is darabokra hullott, amikor Gábor végül kimondta: „Nem szeretlek már.” Nem voltak nagy veszekedések, csak csendes elhidegülés, apró sértések, amik lassan szétmorzsolták a házasságunkat. Aztán egyik reggel már nem volt ott a kávéja az asztalon. És én sem voltam ott neki.

A családom persze mindent jobban tudott. – Miért nem próbáltad megmenteni? – kérdezte apám. – Egy házasságot nem dobunk csak úgy el! – kiabálta a nővérem, Zsuzsa, aki szerint minden problémát meg lehet oldani egy jó gulyáslevessel és némi kompromisszummal. De én már nem tudtam kompromisszumot kötni magammal.

Egy hétig bírtam otthon. Aztán egy reggel felkeltem, összepakoltam egy bőröndöt, és felszálltam a Balatonra tartó buszra. Nem szóltam senkinek. Csak menni akartam – messze mindentől és mindenkitől. Az út alatt végig az ablakon bámultam ki, néztem az elsuhanó napraforgómezőket és az ismerős magyar tájat. A szívem helyén csak egy nagy üresség tátongott.

Amikor leszálltam Balatonfüreden, hűvös szél csapott arcon. Egy kis panzióban foglaltam szobát, ahol senki sem ismert. Ez volt a cél: eltűnni pár napra, mezítláb sétálni a parton, nézni a hullámokat és nem mondani el senkinek, mennyire fáj minden lélegzetvétel.

Az első este egyedül ültem a stégen. A víz sötét volt és nyugodt, csak néha fodrozódott meg egy-egy hal ugrásától. Elővettem a telefonomat, hogy írjak Gábornak – de aztán visszatettem. Mit is mondhatnék? Hogy hiányzik? Hogy haragszom rá? Hogy félek attól, hogy nélküle semmi vagyok?

Másnap reggel korán keltem. A panzió tulajdonosa, Ilonka néni kedvesen mosolygott rám: – Jól aludtál, drága? – kérdezte. Csak bólintottam. Nem akartam beszélgetni. De Ilonka néni nem hagyta annyiban: – Tudod, én is átmentem ezen – mondta halkan –, amikor az uram elhagyott egy fiatalabb nőért. Azt hittem, belehalok. De aztán rájöttem: az élet megy tovább. És néha pont ott találod meg magad, ahol legkevésbé számítasz rá.

A szavai valahogy beférkőztek a szívembe. Aznap hosszú sétát tettem a parton. Néztem a családokat, ahogy nevetve játszanak a vízben; szerelmespárokat kézen fogva; idős embereket csendben üldögélve. Mindenki tartozott valakihez – csak én voltam kívülálló.

Este visszatértem a panzióba, ahol Ilonka néni épp pogácsát sütött. – Gyere csak ide! – intett magához. Leültem mellé a konyhába, és néztem, ahogy ügyesen formázza a tésztát. – Tudod – kezdte –, az emberek azt hiszik, hogy a sebek szégyenfoltok. Pedig azok csak térképek. Megmutatják, merre jártál már az életben.

Ekkor tört ki belőlem minden: sírtam, zokogtam, mint egy gyerek. Elmondtam neki mindent: hogy Gábor sosem értett meg igazán; hogy anyám sosem fogadott el olyannak, amilyen vagyok; hogy mindig mások elvárásainak próbáltam megfelelni; hogy most itt vagyok harmincöt évesen, gyerek nélkül, férj nélkül, jövő nélkül.

Ilonka néni csak átölelt. – Drágám – suttogta –, most végre magadért élhetsz.

Aznap este először éreztem valami halvány reményt. Talán tényleg nem a vége ez mindennek – hanem valami új kezdete.

A következő napokban lassan elkezdtem újra felfedezni magamat. Vettem egy jegyzetfüzetet és minden reggel leírtam benne három dolgot, amiért hálás vagyok: a napfelkeltét; Ilonka néni pogácsáját; azt, hogy még mindig itt vagyok.

Egyik délután találkoztam egy régi ismerőssel is: András volt az általános iskolából. Ő is épp válás után próbált új életet kezdeni. Leültünk egy padra és órákig beszélgettünk arról, mennyire nehéz elengedni azt az embert, akivel annyi mindent megosztottunk – és mennyire ijesztő újra bízni valakiben.

– Szerinted valaha képesek leszünk újra szeretni? – kérdeztem tőle halkan.
– Talán nem ugyanúgy – felelte András –, de talán jobban. Mert most már tudjuk, kik vagyunk.

Ahogy teltek a napok, lassan elkezdtem hinni neki. Már nem akartam eltűnni; már nem akartam örökké áldozat maradni.

Hazafelé a buszon már nem féltem annyira attól az ürességtől bennem. Rájöttem: ezek a sebek nem végállomások – hanem útjelzők önmagamhoz.

Most itthon ülök újra anyám konyhájában, és már nem várom tőle sem a megértést, sem az elfogadást. Már tudom: nekem kell elfogadnom magamat először.

Vajon hányan érzitek még úgy most is, hogy a sebeitek örökre meghatároznak? Vagy ti is megtaláltátok már bennük az utat önmagatokhoz?