„A tizennyolcadik születésnapom óta lakbért fizetek apámnak a saját szobámért. Most azt várja, hogy eltartsam őt” – Egy magyar család titkai, sebek és számlák között

– Már megint késel, Zsófi! – apám hangja úgy vágott át a reggeli csendben, mint a kés. A konyhaasztalnál ültem, kezemben a kávésbögre remegett. – Ne felejtsd el, ma is le kell tenned a pénzt a komódra! – folytatta, miközben a számlákat rendezgette.

Tizennyolc éves voltam, amikor először hallottam ezt tőle. Akkor még azt hittem, csak viccel. De nem viccelt. Aznap este, a születésnapi torta után, amikor mindenki már elment, apám leült mellém és azt mondta: – Mostantól felnőtt vagy. Itt lakni nem ingyen van. Havonta húszezer forintot kérek a szobádért, és az ételt is magadnak veszed.

Anyám akkor már rég elment. Egyedül maradtunk ketten ebben a régi zuglói lakásban, ahol minden fal repedt volt, és minden szó súlyosabb lett az évek során. Azt hittem, majd közelebb kerülünk egymáshoz, de apám inkább egy főbérlő lett számomra, mint apa.

Az első hónapban sírva adtam oda neki a pénzt. Aztán megszoktam. Dolgozni kezdtem suli mellett egy pékségben, hogy ki tudjam fizetni a lakbért és az élelmet. A barátaim nem értették. – Zsófi, ez nem normális! – mondta egyszer Dóri, miközben együtt tanultunk nála. – Az én szüleim örülnek, ha otthon vagyok! – De én csak vállat vontam. Nekem ez volt az otthon.

Az évek teltek. Egyetemre jártam, dolgoztam, fizettem. Apám sosem kérdezte meg, hogy vagyok-e fáradt vagy boldog. Csak annyit mondott: – Ne felejtsd el a pénzt! Néha hallottam, ahogy telefonon panaszkodik a rokonoknak: – Zsófi felnőtt már, de legalább hozzájárul a házhoz. Nem ingyen él itt!

Aztán huszonöt évesen végre elköltöztem. Egy albérletbe mentem Dórival a belvárosba. A szabadság első napján sírtam örömömben – végre nem kellett minden fillért számolnom otthon.

Az évek alatt ritkán beszéltünk apámmal. Néha felhívott, de mindig csak pénzről volt szó: – Tudsz segíteni egy kis kölcsönnel? Drága lett a gázszámla… – vagy: – Elromlott a bojler, nincs pénzem szerelőre.

Most harminc vagyok. Egyedülálló nőként dolgozom egy könyvelőirodában, próbálom összerakni magam abból a sok apró törésből, amit otthonról hoztam. A múlt héten apám hívott fel újra.

– Zsófi, bajban vagyok – mondta halkan. – Elvesztettem a munkám. Nem tudom fizetni a számlákat… Segítenél?

A telefon majd kiesett a kezemből. Annyi mindent akartam mondani neki: hogy mennyire fájt az egész gyerekkorom; hogy mennyire hiányzott az apai ölelés; hogy mennyire igazságtalannak érzem ezt az egészet. De csak annyit mondtam:

– Mennyi kell?

– Havi harmincezer forint… amíg nem találok munkát.

Letettem a telefont és órákig ültem mozdulatlanul. Vajon tényleg csak ennyi vagyok neki? Egy bankszámla? Egy biztos bevételi forrás?

Másnap elmentem hozzá. A lakás ugyanolyan volt: hideg, rendetlen és tele régi emlékekkel. Apám az ablaknál állt, hátán az öreg pulóverével.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.

– Miért kérsz tőlem pénzt? Miért nem tudsz egyszerűen csak… szeretni? – kérdeztem remegő hangon.

– Én így tanultam – felelte fáradtan. – Az én apám is mindig azt mondta: „A családot el kell tartani.” Én csak azt akartam, hogy megtanulj önálló lenni.

– De közben elvesztettél engem – suttogtam.

Csend lett köztünk. Aztán elővettem a pénztárcámat és letettem harmincezer forintot az asztalra.

– Ez az utolsó alkalom – mondtam. – Segítek most, de többé nem leszek a bankod.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Vajon tényleg csak ennyit jelent egy család? Hogy mindenki csak ad és vesz? Hol van az ölelés, a megbocsátás?

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon képesek vagyunk valaha megbocsátani egymásnak? Vagy örökre csak számlák és sérelmek kötnek össze minket?