A testvérem összetörte az autómat, és anyám még rám is haragszik

„Hogy tehetted ezt velem, anya?” – kiáltottam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. Az autóm összetört, és a szívem is vele együtt. Nem tudtam elhinni, hogy anyám megengedte a testvéremnek, hogy vezesse az autómat, miközben tudta, mennyire fontos nekem.

A nap úgy indult, mint bármelyik másik. Reggel elmentem dolgozni, és mivel tudtam, hogy anyámnak szüksége van az autóra, otthagytam neki a kulcsokat. „Csak vigyázz rá, anya” – mondtam neki mosolyogva, amikor elindultam. Nem gondoltam volna, hogy ez a mosoly hamarosan könnyekbe fordul.

Délután kaptam a hívást. A testvérem, Gábor volt az. „Szia, nővérkém… van egy kis probléma” – kezdte bizonytalanul. A szívem összeszorult. „Mi történt?” – kérdeztem remegő hangon.

„Összetörtem az autódat” – mondta végül. A világ megállt körülöttem. Az autóm, amit évekig spóroltam össze, amit annyira szerettem… most roncsokban állt valahol az út szélén.

Amikor hazaértem, anyám már várt rám a konyhában. „Tudom, hogy dühös vagy” – kezdte csendesen. „De Gábor csak egy kört akart menni vele. Nem gondoltuk volna, hogy ez lesz belőle.”

„Nem gondoltátok volna?” – kiáltottam felháborodottan. „Ez nem csak egy autó volt nekem! Ez volt az egyetlen dolog, amit saját magamnak szereztem meg! És most… most mi lesz? Ki fogja ezt kifizetni?”

Gábor a háttérben állt, lehajtott fejjel. „Megpróbálom összeszedni a pénzt a javításra” – mondta halkan.

„És mégis hogyan?” – kérdeztem keserűen. „Az egyetemi tandíjadat sem tudod fizetni rendesen!”

Anyám közbeszólt: „Ne légy ilyen kemény vele! Hibázott, de tanulni fog belőle.”

„Tanulni? És mi van velem? Nekem ki fog segíteni?” – kérdeztem kétségbeesetten.

A napok teltek, és a feszültség csak nőtt közöttünk. Anyám próbálta enyhíteni a helyzetet, de minden próbálkozása csak olaj volt a tűzre. Gábor bocsánatkérései sem segítettek. Úgy éreztem, mintha mindenki ellenem lenne.

Egy este leültem anyámmal beszélgetni. „Anya, nem érzed úgy, hogy igazságtalan voltál velem?” – kérdeztem csendesen.

„Tudom, hogy nehéz neked most” – válaszolta sóhajtva. „De Gábor is a fiam. Nem tudom csak úgy elfordítani tőle a fejemet.”

„És én? Én nem vagyok a lányod?” – kérdeztem könnyekkel küszködve.

Anyám szeme megtelt fájdalommal. „Dehogynem vagy az. És szeretlek téged is. Csak néha nehéz megtalálni az egyensúlyt köztetek.”

Ez volt az első alkalom, hogy megértettem: anyám is küzdött ezzel a helyzettel. Nem volt könnyű neki sem dönteni két gyermeke között.

A következő hetekben lassan elkezdtünk beszélgetni egymással. Gábor próbálta visszafizetni a pénzt apránként, és bár ez nem oldotta meg azonnal a problémát, láttam rajta az igyekezetet.

Egy nap anyám odajött hozzám és azt mondta: „Tudom, hogy nem tudom visszaadni neked azt az időt vagy pénzt, amit elvesztettél. De szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád azért, ahogyan kezeled ezt az egészet.”

Ez volt az első lépés a megbocsátás felé. Rájöttem, hogy bár az autóm elveszett, a családom még mindig itt van velem.

Most már csak azon tűnődöm: vajon képesek leszünk-e valaha teljesen helyrehozni ezt a törést? Vagy örökre megmarad bennünk ez a seb? Talán sosem tudjuk meg teljesen… de talán nem is ez számít igazán.