A testvérem autóját a nevemre írtam – most mindenem ráment

– Miért jön már megint levél a rendőrségtől? – kérdezte anyám, miközben remegő kézzel bontotta fel a borítékot. A konyhaasztalon már három hasonló feküdt, mindegyik az én nevemre címezve. A szívem hevesen vert, ahogy rápillantottam a feladóra: Pest Megyei Rendőr-főkapitányság.

Nem akartam elhinni, hogy idáig jutottunk. Egy éve még azt hittem, csak egy apró szívességet teszek Gábornak, a bátyámnak. Akkoriban éppen válófélben volt, és az ügyvédje azt tanácsolta neki, hogy írassa át az autót valaki más nevére, amíg el nem rendeződnek a dolgok. „Csak pár hónap lesz, Zsuzsi, utána visszaíratjuk rád!” – mondta Gábor, miközben a régi Ladája kulcsát a kezembe nyomta. „Te vagy az egyetlen, akiben megbízom.”

Akkor még büszke voltam rá, hogy segíthetek neki. Mindig is összetartottunk – legalábbis azt hittem. De ahogy telt az idő, egyre több furcsaság történt. Először csak egy gyorshajtási bírság jött, aztán parkolási csekkek, végül pedig egy végrehajtói felszólítás. Mindegyik az én nevemen.

– Gábor, ezt nem tudom tovább csinálni! – csattantam fel egy este telefonon. – Nem fizetted be a bírságokat, és most engem fenyegetnek végrehajtással!

– Nyugi már, Zsuzsi! – próbált nyugtatni. – Mindjárt elintézem. Csak most minden pénzem elmegy az ügyvédre meg az albérletre. Megígérem, jövő héten rendezzük.

De a jövő hétből hónapok lettek. Közben anyám is egyre idegesebb lett. – Miért nem szólsz apádnak? – kérdezte egyik este halkan. – Nem akarom, hogy emiatt összevesszetek.

Apám azonban sosem bízott Gáborban igazán. „Az a fiú mindig bajba keveredik” – mondogatta gyakran. Most pedig úgy éreztem, én is kezdek hasonlóan gondolkodni.

A legrosszabb akkor történt, amikor egy reggel munkába menet megállítottak a rendőrök. „Kérem a forgalmit és a jogosítványt!” – mondta az egyikük szigorúan. Amikor meglátták a rendszámot, rögtön félreállítottak.

– Ez az autó körözés alatt áll – közölte velem a rendőr. – Többszörösen lejárt műszaki vizsga és kötelező biztosítás hiánya miatt.

Ott álltam az út szélén, remegő kézzel, miközben az autót elszállították. A kollégáim előtt szégyenkeztem, mintha én lennék a bűnös.

Hazamentem, és sírva hívtam fel Gábort.

– Ezt nem hiszem el! – zokogtam bele a telefonba. – Elvitték az autót! Most mi lesz?

– Ne aggódj már ennyit! – válaszolta fásultan. – Majd valahogy megoldjuk.

De nem oldottuk meg. A bírságok csak gyűltek, és közben én is kezdtem elveszíteni magamat ebben az egészben. Minden nap rettegtem a postástól, minden csörgő telefonnál összerezzentem.

A családban is egyre nagyobb lett a feszültség. Anyám próbált közvetíteni köztünk, de apám egyre dühösebb lett.

– Elég volt ebből! – csapott az asztalra egy este. – Ha Gábor nem tud felelősséget vállalni a saját életéért, akkor te se vidd el helyette a balhét!

Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon tényleg hibáztam? Miért nem tudtam nemet mondani? Miért gondoltam azt, hogy a család mindennél fontosabb?

Végül eljött a pillanat, amikor választanom kellett: vagy továbbra is fedezem Gábort, vagy megvédem magamat.

Egyik este leültem vele egy kávézóban.

– Gábor, ennek véget kell vetni – mondtam határozottan. – Át kell íratnod az autót magadra vagy el kell adnod. Nem vállalom tovább a felelősséget.

Láttam rajta, hogy meglepte a határozottságom.

– De hát te vagy a húgom! Hogy lehetsz ilyen önző? – fakadt ki.

– Nem vagyok önző – válaszoltam halkan. – Csak szeretném visszakapni az életemet.

Azóta alig beszélünk. Anyám próbálja menteni a helyzetet, de érzem: valami végleg megváltozott köztünk.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem a papírokat és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte mindent feláldozni a családért? Vagy néha muszáj nemet mondani annak is, akit legjobban szeretsz?

Ti mit tennétek az én helyemben? Megéri mindig mindent bevállalni a családért?