A testvérem, aki többé nem szól hozzám: Egy családi autó, ami mindent megváltoztatott

– Miért pont te? – csattant fel Bence hangja, miközben a nappali sarkában állt, ökölbe szorított kézzel. Anyu és apu döbbenten néztek rá, én pedig csak álltam ott, kezemben a kocsikulccsal, amit pár perce nyomtak a tenyerembe. Az egész olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még együtt nevettünk a vasárnapi ebédnél, a következőben pedig Bence tekintete jéghideg lett.

– Nem én kértem – suttogtam, de már tudtam, hogy hiába. A szoba levegője megfagyott. Anyu próbált magyarázkodni: – Bence, te is kapsz majd autót, csak most Dórinak van rá nagyobb szüksége az egyetem miatt…

De Bence nem hallgatott rájuk. Aznap este becsapta maga mögött az ajtót, és hetekig alig szólt hozzám. Azt hittem, majd megenyhül, de minden egyes nap csak távolabb került tőlem. A közös reggelik csendesek lettek. Már nem kérdezte meg, hogy hogy sikerült a vizsgám, és nem hívott el focizni sem a régi grundra.

Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk. Együtt építettünk bunkert a kert végében, együtt lestük a csillagokat nyári estéken. Ha valaki bántott az iskolában, Bence mindig kiállt mellettem. Most viszont úgy éreztem magam, mintha idegen lennék számára.

Próbáltam közeledni hozzá. Egyik este bekopogtam a szobájába.
– Bence… beszélhetnénk?
– Most nincs kedvem – felelte halkan, és még csak rám sem nézett.

A szüleink is egyre feszültebbek lettek. Anyu aggódó pillantásokat vetett rám, apu pedig próbált mindkettőnkkel beszélgetni, de egyikünk sem akart igazán nyitni. A családi vacsorákból kötelező körök lettek; mindenki csak a tányérját bámulta.

Egyik délután, amikor hazaértem az egyetemről, láttam, hogy Bence a kertben ül és cigarettázik – pedig tudtam, hogy sosem dohányzott korábban. Leültem mellé.
– Hiányzol – mondtam halkan.
– Most már van autód, nem kell senki más – vágta oda keserűen.
– Ez nem igaz! Te vagy a testvérem…
– Akkor miért mindig te kapod a jót? – nézett rám könnyes szemmel.

Nem tudtam mit mondani. Aznap este órákig forgolódtam az ágyamban. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl önző voltam? Vagy csak a szüleink döntése volt rossz?

Az idő telt, de semmi sem javult. Bence egyre többet lógott el otthonról, új barátokat szerzett magának – olyanokat, akiket én nem ismertem. Néha hallottam, ahogy éjszaka hazaoson; ilyenkor mindig összeszorult a szívem.

Egy este anyu sírva jött be hozzám.
– Dóri… félek, hogy elveszítjük Bencét. Mi történt veletek?
– Nem tudom… – suttogtam. – Bárcsak visszacsinálhatnék mindent.

A karácsony közeledtével próbáltam újra közeledni hozzá. Vettem neki egy könyvet – azt gondoltam, talán örül majd neki. Amikor átadtam neki az ajándékot, csak annyit mondott:
– Kösz – és félretette.

A családunkban mindenki próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de mindenki érezte: valami végleg eltört közöttünk. A szüleink egyre gyakrabban veszekedtek apróságokon is; anyu gyakran sírt esténként.

Egy nap Bence bejelentette, hogy elköltözik albérletbe egy barátjával. Anyu zokogott, apu dühösen csapta be maga mögött az ajtót. Én csak álltam ott némán; úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

Azóta is gyakran gondolok arra a napra, amikor mindez elkezdődött. Vajon tényleg egy autó miatt veszítettük el egymást? Vagy csak ez volt az utolsó csepp abban a pohárban, amit már régóta töltögettünk tele kimondatlan sérelmekkel?

Néha látom Bencét az utcán – mindig siet valahova, rám sem néz. Próbáltam írni neki üzenetet is: „Hiányzol.” Nem válaszolt.

Most itt ülök az autómban a régi grund mellett, ahol gyerekként annyit játszottunk együtt. Nézem az üres pályát és azon gondolkodom: vajon lehet-e még valaha újra testvérem? Vagy örökre elveszítettem őt egyetlen döntés miatt?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ilyen fájdalmat? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?