A szomszédok azt hitték, a lányunkat a fiukhoz adjuk – de az élet másképp rendezte
– Te, Zsuzsi, hallottad, mit beszélnek a szomszédok? – kérdezte anyám egy vasárnap reggel, miközben a konyhában kavargatta a levest. A hangja remegett, mintha valami titkos összeesküvésről lenne szó.
– Mit? – kérdeztem vissza, de már előre éreztem a gyomromban azt a furcsa szorítást, amit mindig akkor érzek, ha valami baj van.
– Azt mondják, azért építjük azt a kis házat hátul az udvarban, mert a lányunkat akarjuk hozzáadni a Szabóék fiához. Hogy majd ott élnek együtt, mint valami régi időkben! – Anyám hangja egyszerre volt felháborodott és kétségbeesett.
Felnevettem volna, ha nem lett volna annyira abszurd és mégis fájdalmas ez az egész. A férjem, Gábor, épp akkor lépett be a konyhába, és hallotta az utolsó mondatot.
– Hát ez kész! – csóválta a fejét. – Ezek tényleg azt hiszik, hogy még mindig ők mondják meg, ki kivel lehet?
A ház, amiről szó volt, tényleg ott állt már majdnem kész állapotban az udvar végében. Nem volt benne semmi különös: egy kis egyszobás lakás, fürdővel, konyhával. Az én ötletem volt, hogy legyen hol laknia Annának, ha majd egyetemre megy Pestre és hétvégente hazajön. Vagy ha később önálló életet akar kezdeni, de még nem akar teljesen elszakadni tőlünk. Nem gondoltam semmi többre.
De a falu másképp gondolta. A pletyka gyorsabban terjedt, mint a tavaszi zápor. Egyik nap még csak suttogtak róla a boltban, másnap már úgy nézett rám mindenki, mintha valami titkos terv része lennék.
A legrosszabb az volt, amikor Anna is meghallotta. Egy este sírva jött haza az iskolából.
– Anya, miért mondják azt, hogy nekem kell majd hozzámennem a Szabó Petihez? Én nem is szeretem őt! – zokogta.
Leültem mellé az ágyra és átöleltem.
– Kicsim, ne törődj velük. Az emberek szeretnek beszélni. Mi csak azt akarjuk, hogy legyen választásod. Hogy ne kelljen rögtön elköltöznöd messzire, ha nem akarsz.
De Anna nem nyugodott meg. Napokig magába zárkózott. A férjemmel egyre többet veszekedtünk emiatt. Ő azt mondta, ne foglalkozzunk a falusi pletykákkal, én viszont láttam, mennyire bántja Annát.
Egyik este Gábor hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
– Elegem van ebből! Miért kell mindig mások véleményével törődni? Ez a mi családunk!
– Mert itt élünk! – vágtam vissza. – És mert Anna szenved miattuk!
Aztán jött egy újabb fordulat: Szabóék átjöttek hozzánk. Az anyuka, Marika néni hozott egy tál pogácsát és leült velünk beszélgetni.
– Tudjátok, mi is hallottuk ezt a butaságot – kezdte óvatosan. – De mi sosem gondoltuk komolyan. Peti is csak nevetett rajta. De azért jó lenne tisztázni ezt mindenkivel.
Ott ültünk négyen az asztalnál: két család, akik évek óta egymás mellett élnek. És most egy ostoba pletyka miatt úgy éreztük magunkat, mint valami ellenségek.
– Nézd, Marika – mondtam végül –, mi csak azt akartuk, hogy Annának legyen hova hazajönnie. Nem akarjuk senkire ráerőltetni semmit.
Marika néni bólintott.
– Tudom. Csak hát… tudod milyen ez a falu. Mindenki mindent jobban tud.
Aznap este Anna odajött hozzám lefekvés előtt.
– Anya… ha egyszer szerelmes leszek valakibe, ugye nem fogjátok megmondani, ki legyen az?
Megsimogattam az arcát.
– Soha. Csak azt akarjuk, hogy boldog legyél.
Az idő telt-múlt. A ház elkészült. Anna végül tényleg elköltözött Pestre egyetemre – de minden hétvégén hazajött abba a kis házba hátul az udvarban. A falu lassan elfelejtette a pletykát; jöttek újabb témák: ki kivel veszekszik, ki kit csalt meg.
De bennem ott maradt egy kérdés: miért kell mindig mindent félreérteni? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy minden család másképp szeretné boldoggá tenni a gyerekeit?
Talán sosem lesz erre válaszom. De most már csak mosolygok rajta – és remélem, Anna egyszer majd úgy meséli tovább ezt a történetet, hogy nevetni tud rajta.
Vajon tényleg ennyire egyszerűek vagyunk? Vagy csak félünk attól, amit nem értünk? Ti mit gondoltok erről?