A szomszédok árnyékában: Egy házasság határán – Amikor a bizalom egyetlen nap alatt omlik össze

– Te, Anna, láttam valakit kijönni a házatokból tegnap délután – súgta oda nekem Marika néni, miközben a postaládámba dobta a reklámújságot. A hangja olyan volt, mint amikor valaki titkot árul el, de közben retteg attól, hogy túl sokat mondott. Megálltam a lépcsőn, a kulcsom félúton a zárban. A szívem egy pillanatra kihagyott. – Milyen nőt? – kérdeztem halkan, mintha a szó kimondásával valami végérvényesen megváltozna.

Marika néni vállat vont. – Csinos volt. Fekete kabátban. Nem a te barátnőd volt? – A hangjában ott bujkált az együttérzés és a kíváncsiság keveréke.

Aznap este Gábor későn ért haza. A vacsora már kihűlt az asztalon, én pedig csak ültem ott, és bámultam a falat. Amikor belépett, megcsapott az idegen parfüm illata. Nem az enyém volt, nem is az övé. – Szia, Anna! – mondta fáradt mosollyal. – Hosszú napom volt.

Azt akartam mondani: „Ki volt az a nő?” De csak annyit kérdeztem: – Milyen volt a napod?

– Fárasztó – felelte, és leült velem szemben. A tekintete elkerülte az enyémet. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha két idegen ülnénk egymással szemben.

Az éjszaka közepén felriadtam. Gábor mellettem aludt, de én csak bámultam a plafont. Vajon tényleg megtörtént? Vagy csak a szomszédok pletykája mérgezi meg az elmém? De az illat… Az nem hazudik.

Másnap reggel, amikor Gábor elment dolgozni, átmentem Marika nénihez. – Biztos vagy benne, hogy hozzánk jött az a nő? – kérdeztem.

– Hát persze! Láttam, ahogy becsöngetett, és Gábor nyitott ajtót. Nem akartam beleavatkozni, de tudod… régóta ismerlek titeket.

Hazafelé menet összefutottam Zsuzsával is, aki a szomszéd házban lakik. Ő is látta a nőt. – Nem akartam mondani semmit, Anna, de szerintem vigyázz magadra! – mondta együttérzően.

A munkahelyemen is szétszórt voltam. A főnököm, László úr rám szólt: – Anna, minden rendben? Ma már harmadszor rontod el a kimutatást.

– Bocsánat – motyogtam, és próbáltam összeszedni magam.

Este újra ott ültem Gáborral az asztalnál. A csend fojtogató volt. Végül nem bírtam tovább.

– Gábor, ki volt az a nő tegnap nálunk? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor arca megfeszült. Egy pillanatig hallgatott, majd sóhajtott.

– Anna… Nem akartam titkolózni előtted. Az egyik kolléganőm volt, Katalin. Elromlott az autója, és beugrott hozzánk egy kávéra, amíg várt a szerelőre.

– Miért nem szóltál róla? – kérdeztem halkan.

– Nem gondoltam, hogy számít… Csak segíteni akartam neki.

Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki. Az arca őszintének tűnt, de valami mégis motoszkált bennem. Az elmúlt években annyi mindent átéltünk együtt: közös nyaralások Balatonon, hosszú séták a Margitszigeten, nevetések és veszekedések… De most minden bizonytalanná vált.

Aznap este felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet. – Mit tennél a helyemben? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Anna, ha nem bízol benne, akkor már régen baj van – mondta Éva határozottan. – De adj neki egy esélyt! Figyeld meg őt! Ha tényleg ártatlan volt az egész, úgyis kiderül.

A következő napokban minden apró rezdülését figyeltem Gábornak. Hazahozta-e a telefont az asztalhoz? Elfordul-e velem szemben? Megváltozott-e a hangja? Egyre jobban beleőrültem ebbe a gyanakvásba.

Egyik este Gábor váratlanul előállt egy ötlettel:

– Mit szólnál hozzá, ha hétvégén elmennénk Egerbe? Régóta nem voltunk kettesben sehol.

Meglepődtem. Talán tényleg csak félreértés volt minden? Vagy csak bűntudatból akar kiengesztelni?

A hétvégi kirándulás alatt próbáltam elengedni magam. Sétáltunk a Dobó téren, ettünk egy jó gulyást egy kisvendéglőben. Gábor kedves volt és figyelmes. De bennem ott maradt a tüske.

Hazafelé úton végül kiborult belőlem minden:

– Gábor, mondd el őszintén: van valami közted és Katalin között?

Gábor lelassított az autóval és rám nézett:

– Anna… Esküszöm neked, hogy nincs semmi köztünk! Sajnálom, hogy nem szóltam előre róla. Tudom, hogy hibáztam.

Sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy elhiggyem-e neki vagy sem. A bizalom olyan törékeny dolog… Egyetlen szóval össze lehet zúzni mindent.

Azóta is minden nap harcolok magammal: elengedjem-e ezt az egészet és bízzak újra Gáborban? Vagy inkább hallgassak a megérzéseimre?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újra bízni valakiben, ha egyszer már megingott a bizalom?