A szeretet nevében: Egy család széthullásának története – Megbocsátható-e a hűtlenség?

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, kezemben a levelekkel, amelyek mindent elárultak. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a választ. A szívem vadul vert, a torkomban gombóc nőtt. A gyerekek a szobájukban voltak, nem hallhatták meg ezt a beszélgetést. De én már nem bírtam tovább hallgatni.

– Zsuzsa, kérlek… – kezdte halkan, de nem engedtem szóhoz jutni.

– Ne mondd, hogy sajnálod! Hónapok óta érzem, hogy valami nincs rendben. Mindig későn jöttél haza, elfordultál tőlem az ágyban… És most megtudom, hogy van valaki más? Hogy évek óta hazudsz nekem?

A levelekben ott volt minden: üzenetek egy másik nőtől, fotók, találkozók időpontjai. Nem akartam elhinni. Miért pont velem történik ez? Miért pont most, amikor azt hittem, végre rendben vagyunk?

Gábor leült a kanapéra, arcát a kezébe temette. – Nem akartam bántani téged… Nem így terveztem…

– Akkor hogyan? – kiáltottam rá. – Hogyan lehet ezt jól csinálni? Azt hitted, sosem jövök rá?

A szomszédok biztosan hallották a kiabálásomat, de abban a pillanatban nem érdekelt. Csak az fájt, hogy az egész életem hazugságra épült. Tizenöt éve vagyunk házasok. Együtt építettük fel ezt a házat, együtt neveltük fel Annát és Petit. És most mindent elveszíthetek.

Aznap este nem tudtam aludni. Gábor a vendégszobában húzta meg magát, én pedig csak bámultam a plafont. Vajon mit mondjak a gyerekeknek? Hogyan magyarázzam el nekik, hogy apa már nem ugyanaz az ember?

Másnap reggel Anna bejött hozzám. Tizenhárom éves, de már most túl sokat ért ebből az egészből.

– Anya… veszekedtetek apával? – kérdezte halkan.

– Igen, kicsim – sóhajtottam. – De ez nem miattad van. Szeretünk téged és Petit is.

Anna csak bólintott, de láttam rajta, hogy fél. Fél attól, hogy szétesik a világunk.

A következő hetekben Gábor próbált közeledni hozzám. Virágot hozott, főzött vacsorát, még egy közös hétvégét is szervezett volna Balatonra. De én már nem tudtam ugyanúgy ránézni. Minden érintése idegen volt.

Egy este anyám hívott fel.

– Zsuzsa, ne hozz elhamarkodott döntést – mondta. – Gondolj a gyerekekre! Egy válás mindenkinek fájdalmas.

– Anyu, nem tudok megbocsátani neki… – suttogtam könnyek között.

– Az idő mindent megold – válaszolta anyám bölcsen. De én nem hittem ebben.

A legrosszabb akkor jött el, amikor Gábor bejelentette: szeretné látni a gyerekeket minden második hétvégén. Hivatalos papírokat is hozott: ügyvédhez fordult.

– Nem akarom elvenni tőled őket – mondta –, de jogom van hozzájuk.

– És nekik joguk van tudni az igazat! – vágtam vissza.

Elkezdődött a harc Annáért és Petiért. A család kettészakadt: anyám engem támogatott, Gábor szülei őt védték. A barátaink is oldalt választottak. Mindenki tudni akarta: ki hibázott nagyobbat? Kié legyenek a gyerekek?

Egyik este Anna sírva jött haza apjától.

– Anya, nem akarok választani köztetek! – zokogta.

Akkor értettem meg igazán: nem csak mi szenvedünk ebben az egészben, hanem ők is. A gyerekeink.

Hetek teltek el tárgyalásokkal, ügyvédekkel, hosszú beszélgetésekkel. Néha úgy éreztem, megfulladok ebben az egészben. Az életem darabokra hullott.

Egy nap Gábor megjelent az ajtóban egy csokor virággal és egy levéllel.

– Zsuzsa… Tudom, hogy mindent elrontottam. De szeretném helyrehozni… Ha engeded…

Olvastam a levelét. Őszinte volt benne. Leírta, mennyire sajnálja, mennyire szereti a gyerekeket és engem is – még ha ezt most nehéz is elhinni.

Azóta eltelt három hónap. Még mindig külön élünk, de próbálunk beszélgetni. Anna és Peti lassan kezdik megszokni az új helyzetet. Én pedig minden nap azon gondolkodom: lehet-e újrakezdeni? Meg lehet-e bocsátani egy ilyen árulást?

Néha azt érzem, igen. Máskor úgy gondolom: soha többé nem tudok bízni benne.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora hazugságot? Vagy jobb mindent újrakezdeni egyedül?