A szakadék Margit mama és köztem: Egy családi harc belülről – Amikor a vasárnapi ebéd már nem az összetartozásról szól

– Hát ezt így hogy gondoltad, Zsuzsa? – Margit mama hangja élesen hasított végig a vasárnapi ebéd csendjén. A kanál megállt a kezemben, a leves gőze hirtelen fojtogatóvá vált. Mindenki rám nézett az asztalnál: a férjem, Gábor, az anyóspajtásom, Ilona, sőt még a gyerekek is abbahagyták a piszkálódást.

– Mit gondoltam hogyan? – kérdeztem vissza, próbálva nyugodt maradni, de már éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.

– Hát ezt a levest! Ki tesz ennyi petrezselymet bele? Az én időmben ilyet nem csináltunk! – Margit mama szinte köpni tudta volna a szavakat.

Gábor zavartan rám mosolygott, mintha ezzel elintézhetné az egészet. De én tudtam, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Margit mama sosem fogadott el igazán. Mindig volt valami: túl hangos vagyok, túl csendes vagyok, nem jól nevelem a gyerekeket, nem úgy főzök, ahogy szerinte kellene. És most, hogy már öt éve vagyok Gábor felesége, egyre inkább úgy érzem, mintha minden vasárnap egy vizsgán ülnék.

– Szerintem finom lett – próbálkozott Ilona is békítően, de Margit mama csak legyintett.

– Te mindig mindent finomnak mondasz, Ilona! Ezért tart itt ez a család! – vágta rá Margit mama, és éreztem, ahogy mindenki összerezzen.

A gyerekek gyorsan kanalaztak tovább, Gábor pedig halkan megszorította a kezem az asztal alatt. De én már nem tudtam lenyelni a könnyeimet. Felálltam.

– Bocsánat, ki kell mennem egy kicsit – mondtam halkan, és kisiettem a konyhába. Ott aztán végre kiengedhettem magamból mindent. A mosogató fölé hajolva sírtam csendben. Miért nem vagyok elég jó neki? Miért nem tudok megfelelni?

Aztán meghallottam Gábor lépteit mögöttem.

– Zsuzsa, ne vedd magadra – suttogta. – Tudod, milyen mama…

– Igen, tudom – vágtam rá keserűen. – De meddig kell még ezt tűrnöm? Meddig kell még úgy tennem, mintha minden rendben lenne?

Gábor csak állt ott némán. Tudtam, hogy ő is szenved ettől az egésztől, de sosem mert igazán kiállni mellettem Margit mamával szemben.

Aznap este csendben feküdtünk le aludni. A gyerekek már rég álmodtak, én pedig csak bámultam a plafont. Eszembe jutottak az első közös karácsonyok, amikor még reménykedtem benne, hogy Margit mama egyszer majd elfogad. Hogy majd együtt főzünk be lekvárt nyáron, vagy együtt nevetünk valamin a konyhában. Ehelyett minden találkozás egy újabb csata lett.

Másnap reggel Ilona hívott fel.

– Zsuzsa drágám, ne haragudj anyám miatt… Tudod, ő már csak ilyen. De szeretném, ha tudnád: én nagyon örülök neked. És Gábor is boldog melletted.

Meghatódtam ettől a pár mondattól. De közben ott motoszkált bennem a gondolat: miért kell nekem mindig alkalmazkodnom? Miért nem lehet egyszer valaki másnak változni?

A következő vasárnap újra összegyűltünk. Már előre görcsben volt a gyomrom. Margit mama most a rántott húsba kötött bele.

– Ennek túl vastag a panírja! Zsuzsa, te sosem tanulsz meg rendesen főzni?

Gábor ekkor végre megszólalt:

– Mama, elég volt! Zsuzsa egész héten dolgozik és mégis minden vasárnap főz nekünk. Ha nem ízlik valami, csinálj magadnak!

A levegő megfagyott. Margit mama döbbenten nézett Gáborra, majd rám. Én csak ültem ott és próbáltam feldolgozni azt az érzést: végre valaki kiállt értem.

Aznap este Gábor átölelt.

– Sajnálom, hogy eddig nem mondtam semmit – suttogta. – De mostantól nem hagyom, hogy bántson.

A következő hetekben Margit mama visszavett ugyan a kritikából, de sosem lettünk igazán közel egymáshoz. Mindig ott maradt köztünk az a láthatatlan szakadék: két nő két világból, akiknek valahogy mégis együtt kell élniük egy családban.

Sokszor gondolkodom azon: vajon lehet-e valaha igazi béke köztünk? Vagy vannak sebek és különbségek, amiket egyszerűen nem lehet áthidalni?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen családi harcban? Vagy vannak határok, amiket sosem léphetünk át?