„A sógornőm azt hitte, hogy majd neki adom a lakásomat” – Egy családi dráma, ami mindent megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondod, anya! – kiáltottam a telefonba, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A hangom remegett, a szívem úgy vert, mintha mindjárt ki akarna ugrani a mellkasomból. Anyám a vonal másik végén sírt. Nem csak úgy csendesen pityergett, hanem zokogott, mint egy gyerek. – Kérlek, Zsófi, csak most az egyszer segítsd ki a testvéredet! Annyi mindent tettünk érted…

A lakásom csendje hirtelen nyomasztóvá vált. A panelházban már mindenki hazaért, a szomszédból áthallatszott a tévé hangja. Az én lakásom – az egyetlen dolog az életemben, amit teljesen magaménak éreztem. Húsz évig spóroltunk rá apával, aztán amikor meghalt, anyám rám íratta. Most pedig azt várják tőlem, hogy csak úgy odaadjam a bátyámnak és a sógornőmnek.

– Anya, ez nem ilyen egyszerű! – próbáltam visszafogni magam, de éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. – Ez az én otthonom! Miért nekem kell mindig mindent feláldozni?

Aztán eszembe jutott az első karácsony, amikor Gergő bemutatta nekünk Katát. Már akkor is volt benne valami számító. Kedvesen mosolygott rám, de a szeme hideg maradt. Gergő fülig szerelmes volt, én pedig próbáltam elfogadni őt. De Kata mindig éreztette velem, hogy valahogy útban vagyok.

Az évek során egyre kevesebbet találkoztunk. Gergő és Kata összeházasodtak, majd megszületett a kisfiuk, Marci. Anyám minden hétvégén náluk volt, főzött rájuk, vigyázott Marcira. Én meg csak néha kaptam egy-egy üzenetet: „Zsófi, mikor jössz át? Marci már nagyon vár!” De valahogy sosem éreztem magam igazán szívesen látottnak.

Aztán jött ez a telefonhívás. Gergő elvesztette az állását, Kata pedig közölte anyámmal, hogy „Zsófinak úgyis van lakása, miért ne segítene?” Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, hallgattam a város zaját az ablakon túl. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiállok magamért? Apám hangját hallottam a fejemben: „Zsófikám, soha ne hagyd, hogy mások kihasználjanak.”

Másnap reggel Gergő hívott.

– Szia, húgi! – próbált lazának tűnni, de hallottam a feszültséget a hangjában. – Beszéltél anyával? Tudod… most nagy szükségünk lenne arra a lakásra.

– Gergő… – kezdtem halkan. – Ez nem ilyen egyszerű. Nekem sincs másik helyem. Hová mennék?

– Kata szerint te úgyis egyedül vagy – vágott közbe gyorsan. – Nekünk meg ott van Marci… Nem gondolod, hogy egy gyereknek nagyobb szüksége van rá?

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom.

– És nekem? Nekem nincs szükségem otthonra? – kérdeztem vissza.

– Ne csináld már ezt! – fakadt ki Gergő. – Mindig te voltál anya kedvence! Most végre segíthetnél!

Letettem a telefont. A kezem remegett. Hirtelen minden gyerekkori emlék előtört: amikor Gergő eltörte a biciklimet és rám fogta; amikor anya mindig neki adott igazat; amikor apám csak csendben nézett ránk az asztal túloldaláról.

Délután Kata is írt egy üzenetet: „Remélem, hamarosan meggondolod magad. Marci miatt.” Semmi „kérlek”, semmi „köszönöm”. Csak elvárás.

Aznap este átmentem anyámhoz. A lakásban feszültség vibrált. Anyám vörös szemmel ült az asztalnál.

– Zsófi… – kezdte halkan. – Tudom, hogy nehéz… De Gergőék bajban vannak. Nem tudsz valahogy segíteni?

– Anya! – néztem rá kétségbeesetten. – Miért mindig én? Miért nem kérdezed meg Katától, hogy ő mit áldozna fel ezért a családért?

Anyám csak sírt tovább.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér egy testvér szeretete? Hogy csak addig tart, amíg nem kerül szóba egy lakás vagy egy örökség?

Napokig nem beszéltem senkivel. A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a feszültséget.

Egyik este csöngettek. Kata állt az ajtóban.

– Bejöhetek? – kérdezte hidegen.

– Persze – feleltem fáradtan.

Leültünk egymással szemben.

– Nézd – kezdte –, én csak azt akarom, ami jár nekünk. Gergő is örökös. Neked nincs családod…

– És szerinted én nem vagyok család? – vágtam vissza dühösen.

– Egyedül vagy! Mi hárman vagyunk! Gondolj Marcira!

Felálltam.

– Elég volt! Nem fogom odaadni a lakásomat! Ha tényleg család lennétek számomra, nem így kérnétek!

Kata felállt és szó nélkül kiment.

Azóta nem beszélünk. Anyám haragszik rám, Gergő is eltűnt az életemből. De minden este, amikor belépek ebbe a kis lakásba, érzem: végre kiálltam magamért.

De vajon tényleg helyesen döntöttem? Meddig kell elmenni azért, hogy ne veszítsük el önmagunkat a család kedvéért? Ti mit tennétek az én helyemben?