„A nyugdíjazásom napján a férjem közölte: Elköltözöm. Új életet érdemlek” – Egy magyar nő drámai vallomása a hűtlenségről és újrakezdésről
– Magdi, le kell ülnünk beszélni – mondta Laci, miközben én még mindig a kolléganőimtől kapott hatalmas virágcsokrot szorongattam a kezemben. A nappali asztalán ott állt a torta, amit reggel sütöttem, hogy este együtt ünnepeljük meg a nyugdíjazásomat. Az egész lakásban friss kávéillat terjengett, és én még mindig eufóriában voltam a búcsúztatás után.
– Most? – kérdeztem meglepetten. – Laci, nézd, milyen szép csokrot kaptam! A lányok azt mondták, sosem felejtenek el…
De ő csak állt ott, mereven, mintha nem is hallaná a hangomat. A szemében valami furcsa fényt láttam – nem haragot, inkább valami végleges elszánást.
– Magdi – kezdte újra, és ekkor már tudtam, hogy baj van. – Elköltözöm. Sajnálom. Úgy érzem, új életet érdemlek.
A csokor kicsúszott a kezemből, és a földre hullott. A szirmok szanaszét repültek a parkettán. Csak néztem rá, és nem értettem semmit.
– Ez valami vicc? – kérdeztem halkan. – Laci, most ünnepeljük a nyugdíjazásomat…
– Nem viccelek. Már régóta gondolkodom ezen. Nem akarom tovább húzni. Sajnálom.
Azt hiszem, abban a pillanatban minden megváltozott bennem. Az elmúlt harminchat évünk képei villantak fel előttem: az első közös karácsonyunk a panelban, amikor még csak egy kis asztalunk volt; az éjszakák, amikor együtt tanultuk meg, hogyan kell szülőnek lenni; a veszekedések és kibékülések; a csendes vasárnap délutánok, amikor csak ültünk egymás mellett és hallgattuk a rádiót.
– Van valakid? – kérdeztem végül.
Laci lesütötte a szemét. – Igen. Már egy ideje.
Nem sírtam. Csak álltam ott bénultan, mint akit leforráztak. Azt hittem, ha majd egyszer eljön ez a nap – a nyugdíjazásom napja –, akkor végre lesz időnk egymásra. Hogy majd utazgatunk, kertészkedünk, talán még unokákat is nevelünk együtt. Ehelyett most itt állok egy összetört csokorral és egy összetört élettel.
Aznap este Laci összepakolt néhány ruhát egy sporttáskába. Nem volt nagy jelenet: nem kiabáltunk, nem törtünk-zúztunk. Csak csendben néztem, ahogy elhagyja az otthonunkat. Az ajtó becsukódott mögötte, és én egyedül maradtam.
Az első hetekben úgy éreztem magam, mintha egy rossz álomban lennék. Minden reggel ugyanabban az időben keltem fel, mint amikor még dolgoztam az iskolában. Megfőztem a kávét két személyre, aztán rájöttem: már csak magamnak kell.
A lányom, Zsuzsi próbált segíteni. – Anya, gyere át hozzánk! – mondta telefonon. – Ne legyél egyedül! De én nem akartam terhére lenni senkinek. Azt gondoltam, majd csak túlélem valahogy.
Egyik este aztán becsöngetett hozzám Marika szomszédasszony.
– Magdi drága, hallottam… Ha kell valaki beszélgetni…
Leültünk a konyhában egy pohár bor mellett.
– Tudod – mondta Marika –, az én férjem is elment egyszer. Visszajött ugyan két év múlva, de már sosem volt ugyanaz.
– Én nem akarom vissza – mondtam halkan. – Csak azt nem tudom, hogyan tovább.
Marika megszorította a kezem.
A napok lassan teltek. Néha úgy éreztem, mintha mindenki engem sajnálna: az unokák furcsán néztek rám; az iskolából is hívtak a kolléganők, de nem akartam beszélni senkivel.
Aztán egy délután Zsuzsi beállított hozzám az unokákkal.
– Anya – mondta határozottan –, elég volt ebből! Gyere velünk kirándulni hétvégén! Nem hagyjuk, hogy így elvessz ebben a lakásban!
Elmentem velük Pilisbe kirándulni. Az erdőben sétálva először éreztem azt hónapok óta, hogy talán mégis van értelme továbbmenni. Az unokám keze meleg volt a tenyeremben; Zsuzsi nevetett valamin; én pedig hirtelen rájöttem: lehet újrakezdeni.
Elkezdtem kertészkedni az erkélyen. Vettem néhány muskátlit és paradicsompalántát. Minden reggel locsoltam őket; néha beszélgettem is velük.
Egyik nap Marika áthívott egy társasjáték estére. Ott volt még két másik özvegyasszony is a házból: Ilonka néni és Piroska. Sokat nevettünk azon az estén; először éreztem azt hosszú idő után, hogy tartozom valahová.
Laci néha ír egy-egy üzenetet: „Remélem jól vagy.” Nem válaszolok neki. Nem tudom még megbocsátani neki azt az árulást – de már nem is akarom visszakapni azt az életet.
Most itt ülök az erkélyen egy csésze kávéval és nézem a muskátlikat. Még mindig fáj minden emlék; de már nem érzem magam teljesen elveszettnek.
Vajon hányan jártak már így Magyarországon? Hány nő marad egyedül egy életnyi munka után? És vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ötven vagy hatvan felett? Várom a ti történeteiteket is…