A nyugdíj, ami mindent elvett: Egy magyar anya magányos vacsorái – az én történetem

– Gergő, mikor jöttök haza vacsorára? – kérdeztem halkan a telefonba, miközben a konyhában álltam, és a húsleves lassan fortyogott a tűzhelyen. A hangomban remény bujkált, de a válaszban csak fáradtságot hallottam.

– Anya, ne haragudj, ma is bent kell maradnom túlórázni. Zsófia is dolgozik még. Majd holnap, jó? – mondta gyorsan, mintha csak egy kellemetlen kötelezettséget akarna letudni.

Letettem a telefont, és néztem a terített asztalt: három tányér, három pohár, friss kenyér. A leves illata betöltötte a lakást, de a csend szinte fojtogató volt. Az ablakon túl sötétedett, az utcai lámpák narancssárga fényt vetettek a függönyre. Egyedül ültem le enni. A kanál hangosan koppant a tányér szélén. Minden falat egyre nehezebben csúszott le.

Amikor nyugdíjba mentem, azt hittem, végre lesz időm arra, amire egész életemben vágytam: együtt lenni a családommal. Gergő mindig is csendes fiú volt, de gyerekkorában legalább esténként mesélt az iskoláról. Most már csak néha ír egy üzenetet: „Majd jövünk.” Zsófia kedves lány, de sosem éreztem igazán közel magamhoz. Talán nem is akartam elhinni, hogy egyszer majd idegennek érzem magam a saját otthonomban.

A barátnőim azt mondják, örüljek, hogy egészséges vagyok, hogy van unokám – de Lili is csak hétvégén jön át pár órára. Akkor is inkább a telefonját nyomkodja vagy Zsófiával suttog valamit. Néha megpróbálok beszélgetést kezdeményezni:

– Lili, segítesz nekem pogácsát sütni?

– Most nem érek rá, nagyi – feleli türelmetlenül.

Aztán visszatér a képernyőhöz. Én pedig ott állok a lisztes kezemmel, és próbálom elhessegetni a gondolatot: talán már nincs rám szükségük.

Egyik este Gergőék végre hazajöttek vacsorára. Mindent előkészítettem: rántott hús, krumplipüré, uborkasaláta – ahogy szeretik. De alig ültek le az asztalhoz, máris szólt Gergő telefonja.

– Bocsánat, anya, ezt fel kell vennem – mondta, és kisietett a szobából.

Zsófia csendben kanalazta a levest. Próbáltam beszélgetni vele:

– Hogy megy a munkahelyeden?

– Jól, köszönöm – felelte röviden.

Aztán mindketten hallgattunk. Csak a falióra kattogása töltötte be a teret.

A vacsora után gyorsan összepakoltak. Lili már az ajtóban állt kabátban.

– Köszönjük a vacsorát! – mondta Zsófia udvariasan.

– Szívesen… – suttogtam.

Amikor elmentek, leültem az üres konyhában. Néztem az abroszon maradt morzsákat. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az ember akkor öregszik meg igazán, amikor már nem várják haza.” Akkor még nevettem ezen. Most már tudom, mennyire igaza volt.

Másnap reggel felhívott Marika, a szomszédasszony:

– Gyere át egy kávéra! Mesélj valamit!

Elmentem hozzá. Ő is panaszkodott: „A fiamék csak akkor jönnek át, ha valamit kérnek.” Együtt sírtunk és nevettünk. Jólesett kimondani azt is, amit otthon nem merek:

– Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.

Marika bólintott:

– Mi már csak dísz vagyunk ebben a házban.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon mit rontottam el? Túl sokat akartam adni? Vagy túl keveset? Talán hagynom kellett volna őket élni a saját életüket… De hát egy anya szíve nem tud csak úgy leállni.

Egy este Lili váratlanul átjött egyedül.

– Nagyi, segítenél egy iskolai projekthez? – kérdezte félénken.

A szívem hevesen vert. Órákig együtt dolgoztunk. Meséltem neki régi történeteket apjáról, ő pedig végre nevetett velem.

Aznap este először éreztem újra reményt. Talán mégis van helyem ebben a családban – csak másképp kell keresnem.

De vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány anya ül esténként egyedül az asztalnál, várva egy telefonhívásra vagy egy mosolyra? Vajon tényleg ennyire természetes lett ez a magány? Vagy lehetne másképp is élni?