A nyaralás, ami mindent megváltoztatott: Hogyan szakított szét minket az anyósom?

– Nem hiszem el, hogy ezt is elpakoltad, Zsuzsa! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhapulton keresgélt. – Azt mondtam, a kávéfőző maradjon elöl! Hogy fogok így reggelizni?

Ott álltam a balatoni nyaraló konyhájában, kezemben egy törölközővel, és úgy éreztem, mintha minden mozdulatom hibának számítana. A férjem, Gábor, épp a teraszon szerelte a napernyőt, mintha semmit sem hallana. A gyerekek a kertben játszottak, de én csak azt éreztem: egyedül vagyok ebben a háborúban.

Amikor Gábor először mondta, hogy az anyukája is velünk tart a nyaralásra, próbáltam mosolyogni. „Jó lesz így együtt!” – mondta. „Segít majd a gyerekekkel.” De már az első napon rájöttem, hogy ez nem segítség lesz, hanem vizsga. Minden mozdulatomat figyelte Ilona néni. Ha máshogy hajtogattam össze a törölközőket, szóvá tette. Ha máshogy főztem a lecsót, mint ahogy ő szokta, csak csóválta a fejét.

Egyik este, amikor végre leültünk vacsorázni, Ilona néni megszólalt:
– Gábor, emlékszel, amikor még otthon laktál? Mindig meleg vacsorával vártalak. Most meg… – rám pillantott – …hideg saláta.

Gábor csak hümmögött, de nem állt ki mellettem. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. A gyerekek némán kanalazták a levest. Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: miért érzem magam idegennek a saját családomban?

A következő napokban egyre feszültebb lett minden. Ilona néni reggelente már hatkor felkeltett minket: „Nem lehet egész nap lustálkodni!” – mondta. A gyerekek sírtak, én pedig próbáltam mindenkinek megfelelni. Egy délután, amikor végre leültem olvasni a stégen, Ilona néni odajött:
– Zsuzsa, nem gondolod, hogy inkább főzhetnél valami rendeset vacsorára? A gyerekek is jobban örülnének neki.

Nem bírtam tovább. Felálltam, és remegő hangon válaszoltam:
– Ilona néni, szeretnék egy kicsit pihenni. Egész nap csak főzök és takarítok.
– Én bezzeg sosem panaszkodtam! – vágott vissza.

Este Gábornak próbáltam elmondani, mennyire bánt ez az egész.
– Miért nem szólsz neki? – kérdeztem halkan.
– Tudod, milyen… Nehéz neki is. Próbálj meg nem foglalkozni vele – felelte.

De nem tudtam nem foglalkozni vele. Egyre inkább úgy éreztem: ebben a házban nincs helyem. A gyerekek is feszültek lettek; Anna egyszer odasúgta nekem:
– Anya, miért kiabál mindig nagyi?

A nyaralás utolsó előtti napján robbant a bomba. Ilona néni hangosan kritizálta, ahogy a gyerekeket fürdettem:
– Nem így kell! Hideg lesz nekik! Hogy lehet ilyen felelőtlen egy anya?

Ekkor elvesztettem az önuralmam.
– Elég volt! – kiáltottam. – Ez az én családom is! Jogom van eldönteni, hogyan nevelem a gyerekeimet!

Mindenki megdermedt. Gábor csak nézett rám döbbenten. Ilona néni sírva fakadt és bevonult a szobájába.

Aznap este csendben ültünk egymás mellett Gáborral.
– Sajnálom – mondta végül halkan. – Nem akartam, hogy így legyen.
– Én sem – válaszoltam –, de muszáj volt kimondanom.

Másnap Ilona néni szótlanul pakolt össze. A hazaúton mindenki hallgatott. Otthon Gábor sokáig nem szólt hozzám. De én tudtam: ha most nem állok ki magamért, soha többé nem lesz békém ebben a családban.

Azóta sokat gondolkodom azon: vajon tényleg lehet egyszerre jó feleség, jó anya és jó meny lenni? Vagy néha muszáj választani? Ti mit tennétek a helyemben?