„A nővérem férjhez ment, de nem volt hová mennie – Nagymama hozzánk költözött, és minden megváltozott”

– Nem bírom tovább, Eszter! – kiáltottam a fürdőszobaajtónak támaszkodva, miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani. A nővérem hangja a konyhából csendült fel: – Akkor mondd meg neki, hogy menjen el! De tudod, hogy nincs hová mennie.

Aznap este, amikor hazajöttem a munkából, már a lépcsőházban éreztem a rántott hús illatát. Tudtam, hogy nagymama újra főzött, és valószínűleg mindent elpakolt a konyhában úgy, ahogy ő szereti. Amióta hozzánk költözött, minden megváltozott. A férjem, Gábor egyre többet maradt bent az irodában, én pedig egyre feszültebb lettem. A lakásunk kicsi volt – egy másfél szobás panel Zuglóban –, de azt hittük, ketten elférünk majd. Aztán jött a nővérem esküvője.

Eszter mindig is az anyám kedvence volt. Amikor bejelentette, hogy férjhez megy, mindenki örült – kivéve engem. Tudtam, hogy nincs pénzük lakásra, és anyáék albérletben éltek vidéken. Eszter férje, Zoli vidéki fiú volt, de a szülei nem fogadták be őket. Így történt, hogy nagymama – aki addig Gáborral lakott, amióta Gábor szülei elváltak – egyszer csak nálunk találta magát.

– Drágám, csak pár hónap lesz – mondta anyám könnyes szemmel. – Amíg Eszterék talpra állnak.

A pár hónapból fél év lett. Nagymama mindent átrendezett: a szekrényekben katonás rend lett, a hűtőben mindig volt főtt étel, de sosem az, amit én szerettem volna. Gábor pedig egyre inkább bezárkózott. Egy este leült mellém a kanapéra:

– Tudod, hogy én szeretem a nagymamát – kezdte halkan –, de ez így nem mehet tovább. Ez már nem az otthonunk.

Én csak bólintottam. Minden nap úgy éreztem magam, mintha vendég lennék a saját lakásomban. Nagymama reggelente korán kelt, hangosan zörgette az edényeket, és mindenbe beleszólt: mit vegyek fel munkába, mikor mossak, hogyan neveljem a növényeimet.

Egyik este Eszter felhívott:
– Nálatok minden rendben? Nagymama azt mondta, fáradtnak tűnsz.
– Persze – hazudtam –, csak sok a munka.
De valójában minden nap egyre nehezebb lett. Gáborral alig beszéltünk. Őt is bántotta a helyzet: gyerekkorában nagymama nevelte fel, de most úgy érezte magát mellette, mint egy kisfiú. Az anyjával sosem volt jó kapcsolata; csak akkor látta őt, ha meglátogatta nagymamát. Gábor mindig azt mondta: „Engem senki sem vár haza igazán.”

Egy vasárnap reggel nagymama rám nézett reggeli közben:
– Kislányom, látom rajtad, hogy valami bánt. Nem akarok teher lenni.
– Nem vagy teher – mondtam gyorsan, de éreztem, hogy nem vagyok őszinte.
Aznap délután Gábor anyja is átjött. Feszülten ültünk le négyen az asztalhoz. Gábor anyja halkan megszólalt:
– Anyu, talán nálam is elférnél egy időre…
Nagymama csak legyintett:
– Nem akarok senkinek gondot okozni.

A feszültség tapintható volt. Mindenki kerülte a másik tekintetét. Este Gábor odafordult hozzám:
– Miért érzem úgy, hogy mindig mi vagyunk azok, akik mindent elviselnek?
Nem tudtam válaszolni.

A következő hetekben próbáltam beszélni Eszterrel:
– Meddig marad még nálunk nagymama? – kérdeztem félve.
– Zoli még nem talált munkát Pesten… Anyáék is csak albérletben vannak…
– De mi sem bírjuk már tovább! – tört ki belőlem.
Eszter megsértődött:
– Mindig te voltál az önzőbb testvér!
Ez fájt. Mindig is próbáltam segíteni mindenkinek – de most úgy éreztem, összeroppanok a terhek alatt.

Egy este nagymama csendben leült mellém:
– Kislányom… Érzem én is, hogy nem jó így. De félek egyedül lenni.
A könnyeim kibuggyantak:
– Én is félek… Félek attól, hogy szétesik a családunk.

Végül Gábor döntött: keresett egy kis albérletet nagymamának a közelben. Segítettünk neki beköltözni; Eszter és Zoli is jöttek segíteni. Amikor elmentünk tőle az első este, nagymama könnyes szemmel búcsúzott:
– Ne haragudjatok rám…
– Nem haragszunk – mondtam –, csak mindenkinek szüksége van egy kis saját térre.

Azóta gyakran meglátogatjuk nagymamát. Eszterrel még mindig feszült a viszonyunk; néha úgy érzem, sosem fog megbocsátani nekem. Gáborral lassan visszataláltunk egymáshoz – de mindketten tudjuk: ez a történet nyomot hagyott rajtunk.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak próbáltam túlélni egy lehetetlen helyzetet? Ti mit tettetek volna a helyemben?