A nap, amikor a férjem kinevetett a szülőszobán – és én megtanultam kiállni magamért

– Komolyan, Zsófi, mégis miért kell ekkora felhajtást csinálni ebből? – hallottam Gábor hangját a fejem fölött, miközben újabb fájás hasított belém. A szülőszoba rideg neonfénye alatt minden hang élesebben csengett, minden szó mélyebbre mart. A nővér rám nézett, mintha várná, hogy válaszoljak, de csak összeszorítottam a fogam. A könnyeim végigfolytak az arcomon – nem csak a fájdalomtól.

Gábor ott állt mellettem, karba tett kézzel, mintha egy unalmas sorban várna a postán. – Más nők is szülnek, mégsem csinálnak ekkora cirkuszt – tette hozzá halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam. Azt hittem, hogy amikor eljön ez a nap, együtt leszünk erősek. Hogy majd fogja a kezem, bátorít, és együtt sírunk örömünkben, amikor először felsír a kislányunk. Ehelyett úgy éreztem magam, mint egyedül egy sötét erdőben.

A fájdalom hullámokban jött, de Gábor szavai még jobban fájtak. Minden egyes megjegyzése egy újabb tüske volt bennem. Próbáltam nem rá figyelni, de nem ment. – Ha ezt így folytatod, Zsófi, még a végén kiröhögnek az orvosok is – mondta nevetve. A nővér rászólt: – Uram, ha nem tud támogatni a feleségét, inkább menjen ki egy kicsit! De Gábor csak legyintett.

A következő órákban minden perc örökkévalóságnak tűnt. Az orvosok sürögtek-forogtak körülöttem, én pedig egyre inkább elvesztettem önmagam. Egy ponton már nem is tudtam, mi fáj jobban: a testem vagy a lelkem. Amikor végre meghallottam a kislányom első sírását, elöntött az öröm és a megkönnyebbülés – de Gábor arca továbbra is közönyös maradt.

A következő napokban otthon is folytatódott minden. Gábor folyton megjegyzéseket tett: – Hát igen, te aztán tudsz szenvedni! – vagy – Más anyák már ilyenkor mosolyognak. Nem értette meg, min mentem keresztül. Egy este anyám hívott fel: – Hogy vagy, kicsim? – kérdezte aggódva. Először csak annyit mondtam: – Jól vagyok –, de aztán kitört belőlem minden. Elmeséltem neki mindent: Gábor szavait, az érzéseimet, a félelmeimet.

Anyám csendben hallgatott végig. – Zsófi, te mindig is erős voltál. Ne hagyd, hogy bárki elvegye tőled ezt az erőt! – mondta végül. Ezek a szavak valahogy mélyen belém ivódtak.

Egyik este, amikor Gábor ismét gúnyolódni kezdett – éppen arról beszélt telefonon az anyjával, hogy „Zsófi mennyire túlreagálta” –, valami eltört bennem. Letettem a kislányt a kiságyba, odamentem hozzá és azt mondtam:

– Elég volt! Nem engedem többé, hogy így beszélj velem! Nem vagyok gyenge csak azért, mert kimutatom az érzéseimet! Te ott sem voltál igazán mellettem!

Gábor először csak nézett rám döbbenten. Talán sosem látta még ezt az oldalamat. – Most mi bajod van? Csak vicceltem! – próbált védekezni.

– Nekem ez nem vicc volt! Nekem ez fájt! És ha tényleg szeretsz minket, akkor ezt meg kell értened! – mondtam remegő hangon.

Aznap este először beszélgettünk őszintén hosszú idő után. Elmondtam neki mindent: hogy mennyire egyedül éreztem magam, mennyire vágytam arra, hogy támogasson. Gábor először tagadott mindent, aztán lassan beismerte: – Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Féltem. Azt hittem, ha viccelődöm, könnyebb lesz.

– Nekem viszont csak nehezebb lett – válaszoltam halkan.

A következő hetekben próbált változtatni. Elmentünk párterápiára is. Nem volt könnyű út; sokszor éreztem úgy, hogy feladom. De minden alkalommal eszembe jutott anyám mondata: „Ne hagyd, hogy bárki elvegye tőled az erőd!”

Most már tudom: nem attól vagyok erős nő, hogy mindent kibírok szó nélkül. Hanem attól, hogy kiállok magamért és azért, amiben hiszek. A lányomnak is ezt szeretném megtanítani.

Néha még mindig eszembe jut az a nap a szülőszobán. Vajon hány nő érzi magát ugyanilyen egyedül? Hányan hallgatnak inkább csendben? És vajon mikor tanuljuk meg végre tisztelni egymás fájdalmát?

„Ti mit tennétek a helyemben? Szerintetek tényleg túlérzékeny voltam – vagy jogom volt kiállni magamért?”