„A nagymamám tanácsa az esküvőm napján – de vajon elég volt?”

„Ne feledd, fiam, a türelem és a szeretet mindent megold.” A nagymamám szavai visszhangzottak a fejemben, miközben Zsuzsával álltunk a polgármesteri hivatal előtt, a szél belekapott a menyasszonyi fátylába, és anyám sírva ölelte magához Zsuzsát. Akkor még elhittem, hogy tényleg ilyen egyszerű lesz minden.

De most, tizenhárom évvel később, egy hideg novemberi estén, amikor a gyerekek már alszanak, Zsuzsa a konyhában ül, és csak bámul maga elé. Én pedig ott állok az ajtóban, kezemben egy bögre teával, és nem tudom, hogy szóljak-e hozzá vagy inkább hagyjam csendben. A levegőben feszültség vibrál, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne egy vihar.

– Miért nem mondod el végre, mi bánt? – kérdezem halkan.

Zsuzsa felnéz rám, szeme alatt sötét karikák. – Fáradt vagyok, Gábor. Fáradt vagyok attól, hogy minden nap ugyanaz. Hogy csak rohanunk, dolgozunk, gyerekeket nevelünk, és közben elveszítjük egymást.

A szívem összeszorul. Eszembe jutnak a régi idők: amikor még csak ketten voltunk, amikor minden este összebújtunk a kanapén, és azt hittük, semmi sem választhat el minket. Aztán jött Bence, majd két évre rá Anna. Az éjszakák álmatlanok lettek, a nappalok rohanássá váltak. Zsuzsa visszament dolgozni az óvodába, én pedig egyre többet túlóráztam a gyárban. A hétvégék is csak arról szóltak, hogy ki mikor tud pihenni vagy bevásárolni.

– Próbálkozom – mondom végül. – Próbálok jobb férj lenni. De néha úgy érzem, mintha falnak beszélnék.

– Nem kell tökéletesnek lenned – suttogja Zsuzsa. – Csak azt szeretném érezni, hogy még fontos vagyok neked.

A nagymamám arca jelenik meg előttem. Emlékszem, mennyit veszekedett nagyapámmal, mégis mindig együtt maradtak. Egyszer megkérdeztem tőle: „Nagyi, miért nem váltatok el soha?” Ő csak annyit mondott: „Mert nem volt más választásunk. Akkoriban nem volt divat elválni.”

De most már más időket élünk. A barátaink fele elvált már. A szomszédunk, Laci bácsi is egyedül maradt tavaly karácsonykor. Vajon mi is erre tartunk?

Másnap reggel Zsuzsa korán kel, hangtalanul készíti a reggelit. Anna hisztizik az asztalnál, Bence nem találja a tornazsákját. Én próbálok segíteni, de csak rontok a helyzeten: kiöntöm a kakaót, Zsuzsa rám mordul.

– Hagyjad már! Majd én megcsinálom! – csattan fel.

A gyerekek csendben figyelnek minket. Tudom, hogy érzik a feszültséget.

Munka után anyámhoz megyek. Ő mindig meghallgat.

– Anyu, szerinted mit rontottam el? – kérdezem.

– Nem te rontottad el egyedül – sóhajtja. – Ketten vagytok ebben. De néha az embernek ki kell mondania azt is, amitől fél.

Hazafelé azon gondolkodom: vajon tényleg ki merem-e mondani? Hogy félek attól, elveszítem Zsuzsát? Hogy néha úgy érzem, már csak a gyerekek tartanak össze minket?

Este Zsuzsa leül mellém a kanapéra.

– Gábor… beszélnünk kell.

A szívem hevesen ver.

– Szeretlek – mondja halkan –, de nem tudom, ez elég lesz-e ahhoz, hogy együtt maradjunk.

Én is kimondom végre:

– Én is szeretlek. De valami hiányzik. Mintha elvesztettük volna önmagunkat ebben az egészben.

Sokáig ülünk csendben. Aztán Zsuzsa megszorítja a kezem.

– Próbáljuk meg újra? Menjünk el kettesben valahova? Hagyjuk most egy kicsit a gondokat?

Bólintok. Talán tényleg ez kell: újra egymásra találni.

De tudom, hogy nem lesz könnyű. A nagymamám tanácsa jó volt – de talán már nem elég. Ma már több kell: őszinteség, bátorság kimondani azt is, ami fáj. És néha az is kell, hogy merjünk segítséget kérni.

Most itt ülök a sötétben, hallgatom Zsuzsa halk lélegzetét a hálószobából. Vajon tényleg elég lesz-e a szeretet? Vagy van olyan pont, amikor már hiába minden jó szándék?

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?