„A nagymama rád hagyta a házát, most rajtad a sor, hogy gondoskodj róla” – Egy családi örökség ára
– Anya, nem tudom, mit csináljak. A nagyi már nem találja a gyógyszereit, és tegnap majdnem felgyújtotta a konyhát – suttogtam a telefonba, miközben a nagymama a nappaliban ült, és a régi fényképeket nézegette. A hangom remegett, a szívem hevesen vert.
Anyám hangja hideg volt, mint a márciusi szél: – Rád hagyta a házát, most rajtad a sor, hogy gondoskodj róla. Én már megtettem a magamét.
Ott álltam a panelkonyhában, kezemben a telefon, és úgy éreztem, mintha valaki egy hatalmas követ tett volna a mellkasomra. A nagymama háza – az én menedékem volt mindig is, gyerekkoromban ott tanultam biciklizni, ott ettem először meggyes pitét. Most viszont börtönnek tűnt.
Azt hittem, az örökség ajándék. Hogy majd felújítom, talán kiadom albérletbe, vagy egyszer odaköltözöm a családommal. Ehelyett minden nap azzal telt, hogy gyógyszereket adagoltam, főztem rá, és próbáltam megérteni a zavaros mondatait. A barátaim sorra elmaradtak – ki akar egy harmincéves nővel találkozni, aki minden beszélgetést azzal kezd: „A nagyi ma megint elfelejtette, hogy ki vagyok.”
Egyik este, amikor már harmadszor kellett felkelnem hozzá, mert azt hitte, valaki van az udvaron, nem bírtam tovább. Felhívtam anyámat újra.
– Anya, ez így nem megy! Nem tudok dolgozni, nincs magánéletem…
– Én is végigcsináltam ezt anyáddal – vágott közbe. – Neked legalább ott van az a ház. Nekem semmi sem jutott.
– De hát te is dolgoztál! Hogy oldottad meg?
– Megoldottam. Most rajtad a sor.
Letettem a telefont. A könnyek végigfolytak az arcomon. A nagyi ekkor jelent meg az ajtóban pizsamában.
– Kislányom, miért sírsz? – kérdezte halkan.
– Csak elfáradtam egy kicsit – hazudtam.
Leült mellém, és megsimogatta a kezem. – Tudod, amikor anyád kicsi volt, én is sokszor voltam egyedül. De mindig tudtam, hogy egyszer majd visszakapom azt a szeretetet.
Másnap reggel újra próbáltam beszélni anyámmal. Felvetettem az idősek otthonát.
– Nem fogom oda beadni az anyámat! – kiabálta. – Ha ezt megteszed, soha többé ne hívj!
A testvéremmel is próbáltam beszélni. Péter csak legyintett: – Nekem két gyerekem van, nem tudom vállalni. Te kaptad a házat, te gondoskodj róla.
Egyre magányosabb lettem. A munkahelyemen is észrevették: késve érkeztem, fáradt voltam. Az egyik kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott.
– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.
Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.
– Tudod, nálunk is ugyanez volt. Az öcsém külföldre ment dolgozni, minden rám maradt. De én végül segítséget kértem a szociális szolgálattól.
Ez volt az első alkalom, hogy elgondolkodtam: talán nem kell mindent egyedül csinálnom.
Aznap este leültem a nagymama mellé.
– Nagyi, mit szólnál hozzá, ha néha jönne valaki segíteni? Egy kedves néni…
Először tiltakozott: – Nem kell idegen! Csak te kellesz nekem!
De amikor látta rajtam a fáradtságot és a kétségbeesést, megszorította a kezem: – Ha neked könnyebb lesz tőle…
Így kezdődött el valami új. Hetente kétszer jött egy gondozó. Nekem lett néhány szabad órám – végre elmentem futni a Margitszigetre, találkoztam régi barátokkal.
De a családi konfliktus nem oldódott meg. Anyám továbbra is szemrehányóan beszélt velem:
– Lusta vagy! Bezzeg én mindent egyedül csináltam!
A testvéremmel is eltávolodtunk egymástól. Egyre többször éreztem azt: mintha mindenki csak azt nézné, ki mit kapott ebből az örökségből – de senki sem azt, hogy mennyit veszítünk közben.
A nagyi állapota romlott. Egyik este már nem ismert meg. Csak ült az ágyon és sírt: – Haza akarok menni…
Ott ültem mellette és azon gondolkodtam: vajon tényleg ez lenne az élet rendje? Hogy az örökség ára az önfeladás? Hogy minden generáció ugyanazokat a sebeket adja tovább?
Most itt ülök ebben a házban – ami egyszer otthon volt számomra –, és azon tűnődöm: vajon lehet-e másképp csinálni? Lehet-e úgy szeretni és gondoskodni valakiről, hogy közben önmagunkat sem veszítjük el teljesen?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ önfeláldozás és önvédelem között?