A múlt árnyai: Amikor a testvérem visszatért az életembe – Mit tennél, ha az, aki a legjobban megbántott, újra segítséget kérne?
– Mit keresel itt, András? – kérdeztem, miközben a kilincs még mindig a kezemben volt, és a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az ajtóban ott állt az öcsém, akit hat éve nem láttam. Mellette szorosan kapaszkodott belé egy nő – később tudtam meg, hogy Anna, a felesége –, és mindketten úgy néztek rám, mintha az ítéletüket várnák.
A lakásban csend volt, csak a konyhából hallatszott a hűtő zúgása. Anyánk régi porcelánja ott sorakozott a polcon, ahogy mindig is. A múlt emlékei hirtelen mind rám szakadtak: az utolsó veszekedésünk, amikor András elvitte apánk óráját, amit nekem ígértek, és soha többé nem jött vissza. Akkor azt mondta: „Neked úgysem jelent semmit.” Azóta nem beszéltünk.
Most mégis itt állt előttem. A tekintete fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák. Anna zavartan lesütötte a szemét. Nem tudtam eldönteni, hogy sírni vagy kiabálni akarok.
– Sajnálom, hogy csak így betoppanunk – szólalt meg végül András. – De nincs hová mennünk. Elvesztettük az albérletet, és…
– És gondoltad, hogy majd én segítek? – vágtam közbe keserűen.
Anna halkan megszólalt: – Kérlek, Zsófi…
A nevem hallatán megremegtem. Régen csak András hívott így. Most idegennek éreztem magam a saját otthonomban.
– Nem tudom… – suttogtam. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre.
András lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy elrontottam. De most tényleg nincs másunk. Csak néhány napot kérünk.
A nappaliban ülve néztem őket. Anna idegesen babrált a gyűrűjével. András keze remegett. Eszembe jutottak gyerekkorunk nyarai Balatonon, amikor még minden egyszerű volt. Akkor még hittem benne, hogy a testvérem mindig mellettem lesz.
– Mi történt veletek? – kérdeztem végül.
András sóhajtott. – Elvesztettem a munkám. Anna is csak részmunkaidőben dolgozik egy pékségben. A főbérlőnk kirakott minket… Nincs pénzünk albérletre.
– És anyáék? – kérdeztem halkan.
– Anyánk nem tud segíteni – mondta András keserűen. – Azóta sem beszél velem…
A szavak súlya rám nehezedett. Tudtam, hogy anyánk mennyire haragszik rá az apai örökség miatt. Évek óta nem beszélnek.
Anna ekkor felállt és odalépett hozzám. – Zsófi, tudom, hogy nehéz ezt kérni tőled. De most tényleg csak néhány napot szeretnénk… Amíg találunk valamit.
Néztem őket: két megtört embert, akik valaha a családom voltak. A haragom lassan átfordult valami másba: szánalomba? Szeretetbe? Nem tudtam eldönteni.
– Maradhattok pár napot – mondtam végül. – De ne várjatok tőlem csodát.
Az első éjszaka alig aludtam. Hallottam Annát sírni a fürdőben. András csendben ült mellette. Másnap reggel kávét főztem nekik. A konyhaasztalnál ültünk hárman, mint egy furcsa család.
– Köszönöm – mondta András halkan.
– Ne köszönd – feleltem keményen. – Még nem bocsátottam meg.
A napok teltek. Anna minden reggel elment dolgozni, András pedig állásokat keresett az interneten. Egyik este hazaért Anna és leült mellém.
– Zsófi… Tudom, hogy András hibázott. De most tényleg próbál változni. Segítenél neki?
– Hogy érted?
– Van egy ismerősöd az irodában… Talán lenne ott valami munka.
Hezitáltam. Segítsek annak, aki egyszer már összetörte a bizalmamat? De láttam Annán a kétségbeesést.
Másnap szóltam az egyik kollégámnak, hogy lenne egy ismerősöm, aki munkát keres. András elment az interjúra. Amikor este hazaért, ragyogott az arca.
– Felvettek! – mondta izgatottan.
Anna átölelte őt, én pedig csak ültem ott némán. Valami megmozdult bennem: talán mégsem teljesen reménytelen minden.
Az utolsó este vacsorát főztem nekik. A régi családi recept szerint készítettem paprikás krumplit, ahogy anyánk szokta. Evés közben András rám nézett.
– Zsófi… Sajnálom mindazt, amit tettem veled és anyával is. Ha visszaforgathatnám az időt…
– Nem lehet visszaforgatni – vágtam közbe halkan. – De talán lehet újrakezdeni.
Anna sírt örömében. András megfogta a kezemet az asztal alatt.
Amikor elmentek, üres lett a lakás. De valami bennem is megváltozott: talán képes vagyok megbocsátani, ha látom az igyekezetet és a változást.
Most itt ülök egyedül és azon gondolkodom: Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik egyszer már összetörték a szívünket? Ti mit tennétek a helyemben?