A múlt árnyai: Amikor a férjem titka bekopogtatott az ajtónkhoz
– Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon, miközben az esőcseppek doboltak a verandán. Az idegen lány vizes hajjal, ázott kabátban állt az ajtóban, és olyan szemekkel nézett rám, amilyeneket már láttam valahol. – Kovács Anna vagyok. És… azt hiszem, az ön férje az apám.
A szívem kihagyott egy ütemet. A háttérben hallottam, ahogy a férjem, Gábor a nappaliban kapcsolgatja a tévét, mit sem sejtve arról, hogy a múltja most épp bekopogtatott hozzánk. Egy pillanatig csak álltam ott, próbáltam felfogni, amit hallok. Aztán szó nélkül beengedtem Annát.
– Gábor! – kiáltottam be a házba. A férjem arca elfehéredett, amikor meglátta a lányt. Egy pillanat alatt mindent megértettem. Az a tekintet… ugyanaz a barna szempár, mint Gábornak.
– Anna… – suttogta Gábor, és úgy nézett rá, mintha szellemet látna.
Aznap este minden megváltozott. Anna leült velünk az asztalhoz, és elmesélte, hogy az anyja nemrég halt meg, és halála előtt árulta el neki, ki az apja. Hónapokig keresett minket, míg végül ránk talált. Gábor csak ült némán, én pedig próbáltam nem sírni. Húsz éve vagyunk házasok. Két közös gyerekünk van: Bence és Lilla. És most itt van ez a lány, aki mindent felforgat.
Az első éjszaka alig aludtam. A gondolatok csak kavarogtak bennem: Hogy lehetett titka előttem? Hogy lehetett képes erre? Mi lesz most velünk?
Reggel Gábor próbált magyarázkodni.
– Régen történt, még mielőtt megismertelek volna – mondta halkan. – Nem tudtam Annáról… Az anyja sosem mondta el nekem.
De én nem tudtam csak úgy elhinni mindent. Ott voltak a kimondatlan szavak, a régi fényképek hiánya Gábor múltjából, amiket mindig is furcsálltam. Most minden értelmet nyert.
A gyerekeink döbbenten néztek Annára. Lilla sírva fakadt: – Most akkor ő is a testvérem? – kérdezte tőlem kétségbeesetten.
– Igen, kicsim – válaszoltam, miközben magamhoz öleltem.
A következő hetek pokoliak voltak. Anna nálunk maradt egy ideig, mert nem volt hová mennie. Próbáltam kedves lenni vele, de minden mosoly mögött ott volt a fájdalom és a harag. Gábor mindent megtett, hogy helyrehozza a dolgokat: főzött nekünk vacsorát, virágot hozott nekem, de én csak üresen néztem rá.
Egy este összevesztünk.
– Miért nem mondtad el nekem soha, hogy lehet egy másik gyereked? – kiabáltam rá.
– Nem tudtam! Hidd el! – védekezett kétségbeesetten.
– De ha tudtad volna? Akkor is eltitkoltad volna?
Nem válaszolt. Csak lehajtotta a fejét.
Anna csendben figyelt minket ezekben a napokban. Egy este odajött hozzám a konyhába.
– Sajnálom, hogy mindent felforgattam – mondta halkan.
– Nem te tehetsz róla – feleltem fáradtan. – Csak… nehéz ezt feldolgozni.
A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttem az asszonyok: „Láttad? Az új lány… Állítólag Gábor lánya!” Szégyelltem magam, mintha én lennék hibás.
A gyerekeim is szenvedtek. Bence bezárkózott magába, Lilla pedig dühös lett mindenkire. Egyik este hallottam, ahogy Annával veszekszik:
– Miért kellett idejönnöd? Most mindenki minket bámul!
Anna sírva fakadt és kiszaladt a házból az esőbe. Utána mentem.
– Anna! Gyere vissza! – kiáltottam utána.
Ott találtam a kert végében, összegömbölyödve sírt.
– Nem akartam tönkretenni semmit… Csak szerettem volna tudni, ki vagyok – zokogta.
Leültem mellé a sárba és átöleltem.
– Tudom… Neked is nehéz ez. Mindannyiunknak az.
Ahogy teltek a hetek, lassan elkezdtem elfogadni Annát. Láttam benne Gábort: ahogy nevetett, ahogy gesztikulált beszéd közben. A gyerekeim is kezdtek megnyílni felé; Bence egyszer még focizni is elhívta.
Egy vasárnap délután együtt ültünk le ebédelni. Anna óvatosan mosolygott ránk.
– Köszönöm, hogy befogadtatok – mondta halkan.
Gábor rám nézett könnyes szemmel. Éreztem, hogy most először tényleg együtt vagyunk mindannyian – még ha fájdalmas is volt az út idáig.
De bennem még mindig ott motoszkál a kérdés: Vajon képes vagyok-e valaha teljesen megbocsátani? Lehet-e újra bízni abban, akit egyszer már elvesztettünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy örökre ott marad a repedés a család falán?