A múlt árnyai: „A kasszánál láttam meg az exemet. Fel sem ismertem…”

– Hát te? – kérdezte anyám a telefonban, amikor elmeséltem neki, hogy kit láttam ma a Sparban. De kezdjük az elején.

A pénztárnál álltam, kezemben egy doboz tejjel és egy csomag kiflivel. A sor lassan haladt, én meg csak bámultam magam elé, mint aki elfelejtett élni. Aztán egyszer csak megéreztem azt a parfümillatot, amit régen annyira szerettem. Felnéztem, és ott állt Éva. Az én Évám. Vagyis már nem az enyém.

Magas sarkú cipőben, elegáns kabátban, haja hullámosan omlott a vállára. Nevetett valamin, amit a mellette álló férfi mondott – egy ismeretlen, jóképű fickó, akinek a kezét lazán fogta. Egy pillanatra összenéztünk, de a tekintete átsiklott rajtam, mintha csak egy idegen lennék. Szíven ütött.

– Jó napot kívánok! – szólt rám a pénztárosnő, de csak akkor eszméltem fel, amikor már harmadszor ismételte meg.

Kifizettem a vásárlást, és kimentem az üzletből. Odakint leültem egy padra, és csak bámultam magam elé. Hogy jutottam idáig? Hogy lettem ennyire jelentéktelen valaki számára, akivel tíz évig együtt éltem?

Hazafelé menet egész úton Éva járt a fejemben. Az utolsó veszekedésünk, amikor becsapta maga mögött az ajtót. Azt mondta: „Nem bírom tovább ezt a közönyt, Gábor! Nem akarok egyedül élni egy házasságban!” Akkor azt hittem, csak hisztizik. Most már tudom, hogy igaza volt.

Otthon üres lakás várt rám. A kanapén még ott volt a múlt heti pizza doboza, a mosogatóban halomban álltak a tányérok. Leültem az asztalhoz, és elővettem egy sört. Anyám hívott.

– Mi van veled, fiam? – kérdezte aggódva.
– Semmi különös – hazudtam.
– Már megint egyedül vagy? Nem kéne végre összeszedned magad?
– Majd… egyszer.

Letettem a telefont. Anyám mindig is azt akarta, hogy boldog legyek. De én már nem tudtam, mit jelent az.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban azt a jelenetet a boltban. Vajon Éva tényleg boldog? Vagy csak úgy tesz? És én… én miért nem tudok továbblépni?

Másnap reggel munkába menet a villamoson összefutottam Zsuzsával, a régi középiskolai osztálytársammal.
– Gábor! Te vagy az? Hát hogy vagy?
– Megvagyok… – próbáltam mosolyogni.
– Hallottam Éváról… Sajnálom.
– Már régen volt…
– Tudod, én is most váltam el – mondta halkan.

Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy ő is nehezen dolgozza fel a magányt. Meghívott egy kávéra.

Aznap este először éreztem úgy hónapok óta, hogy valaki tényleg meghallgat. Zsuzsa nem ítélkezett, nem adott tanácsokat – csak ott volt velem. Meséltünk egymásnak régi emlékekről, csalódásokról, arról, hogy mennyire nehéz újrakezdeni negyven felett.

A következő hetekben többször találkoztunk. Egyik este Zsuzsa azt mondta:
– Tudod, Gábor, szerintem nem az a bajod, hogy Éva elhagyott. Hanem hogy te sem szeretted már magad igazán.

Ez fejbe vágott. Napokig ezen gondolkodtam. Talán tényleg így van? Talán ezért nem vettem észre, mennyire szenved mellettem Éva? És most ezért érzem magam üresnek?

Egy vasárnap reggel anyám hívott újra:
– Gyere át ebédre! Lesz töltött káposzta.

Elmentem hozzá. Ott voltak a testvéreim is, mindenki nevetett és beszélgetett. Egy pillanatra úgy éreztem: talán mégsem vagyok annyira egyedül.

Ebéd után anyám leült mellém a teraszon.
– Fiam – mondta halkan –, néha el kell engedni azt, ami fáj. Hogy helyet csinálj annak, ami örömet hozhat.

Hazafelé menet megálltam ugyanannál a padnál a Spar előtt. Néztem az embereket: fiatal párok kézen fogva, idős nénik szatyrokkal, gyerekek nevetve futkároztak. Rájöttem: mindenki cipeli a maga terhét. Nem vagyok kivétel.

Egy hét múlva újra összefutottam Évával – ezúttal a könyvtárban. Egyedül volt. Megállt mellettem.
– Szia, Gábor – mondta csendesen.
– Szia… Hogy vagy?
– Jól vagyok – mosolygott –, de tudod… néha hiányzik a régi életünk.
– Nekem is – vallottam be halkan.

Nem beszéltünk sokat. De abban a pillanatban valami lezárult bennem. El tudtam engedni őt – és talán magamat is.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk újrakezdeni? Vagy örökre magunkkal visszük a múlt sebeit? Ti mit gondoltok erről?