„A menyem viselkedése után nem tudom többé beengedni a házamba” – Egy magyar anyós vallomása
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Zsófi! – csattantam fel, miközben a leveseskanalat remegő kézzel tettem vissza a tányér mellé. Az egész család az asztal körül ült, a vasárnapi húsleves illata keveredett a feszültséggel. Zsófi, a menyem, csak megvonta a vállát, és a telefonját nyomkodta tovább, mintha semmi sem történt volna.
A fiam, Gábor, zavartan nézett rám, majd Zsófi felé. – Anya, kérlek… – kezdte halkan, de Zsófi félbeszakította.
– Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Mindenki úgy él, ahogy akar – mondta, és egy pillanatra rám nézett, de a tekintetében semmi melegség nem volt.
A szívem összeszorult. Egész héten készültem erre az ebédre. A húslevest úgy főztem, ahogy az anyukámtól tanultam, a rántott húst is frissen sütöttem. Mindenki kedvencét az asztalra tettem, hogy együtt lehessünk, mint régen. De Zsófi már az első pillanattól kezdve feszülten viselkedett. Nem köszönt rendesen, csak odavetett egy „szia”-t, aztán leült Gábor mellé és elővette a telefonját.
Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Hogy megy a munkahelyeden, Zsófi? – kérdeztem kedvesen.
– Ugyanúgy, mint múlt héten – felelte kurtán.
Gábor próbálta menteni a helyzetet: – Zsófi most sokat dolgozik, anya, ne haragudj…
De én nem haragudtam. Csak értetlenül álltam a helyzet előtt. Hová lett az a kedves lány, akit Gábor bemutatott nekünk három éve? Akkor még mosolygott, segített az asztalnál, érdeklődött felőlünk. Most mintha teljesen kicserélték volna.
Az ebéd közepén történt az igazi törés. Azt mondtam neki: – Kérsz még egy kis levest? Látom, alig ettél valamit.
Erre ő felnézett a telefonjából és azt mondta: – Nem vagyok már gyerek, hogy etetni kelljen. Majd eszem, ha akarok.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. A család elhallgatott. Gábor zavartan piszkálta a villáját. A kisebbik fiam, Balázs is csak nézett rám nagy szemekkel.
Próbáltam lenyelni a könnyeimet. Nem akartam jelenetet rendezni, de belül forrtam a dühtől és a megalázottságtól. Az egész ebéd innentől kínos csendben telt el. Zsófi végig a telefonját nézte vagy Gáborhoz suttogott valamit.
Miután elmentek, órákig csak ültem az üres konyhában. A tányérok érintetlenül álltak az asztalon. Azt kérdeztem magamtól: hol rontottam el? Túl sokat várok el? Túl régimódi vagyok?
Másnap reggel Gábor felhívott.
– Anya, ne haragudj Zsófira… Mostanában nagyon stresszes…
– Gábor, én mindent megértek – mondtam halkan –, de a tisztelet mindenkinek jár. Nekem is.
– Tudom… Megpróbálok beszélni vele…
De azóta sem változott semmi. Zsófi nem keresett. Nem hívott fel bocsánatot kérni. Sőt, amikor Gáborral beszéltem telefonon, hallottam a háttérben, ahogy azt mondja: „Ne foglalkozz vele!”
Azóta minden vasárnap üresnek érzem a házat. Hiányzik Gábor nevetése, Balázs viccei… De legfőképp az fáj, hogy úgy érzem: elveszítem a fiamat egy olyan nő miatt, aki sem engem, sem a családunkat nem tiszteli.
A barátnőim szerint túl szigorú vagyok. „Ilyenek a mai fiatalok” – mondják. De én nem hiszem el, hogy ez normális lenne. Hiszen én is voltam meny valaha! Mindig tisztelettel bántam az anyósommal, még akkor is, ha néha nehéz volt.
Egyik este Balázs átjött hozzám.
– Anya, ne vedd magadra! Zsófi ilyen… Nem tud változni.
– De mi lesz így velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Majd megoldódik… Vagy megszokod – mondta Balázs vállat vonva.
De én nem tudom megszokni ezt az érzést. Hogy idegen vagyok a saját családomban. Hogy félek attól: ha meghívom őket ebédre, újra megaláznak.
A múlt héten Gáborék hívtak meg magukhoz vacsorára. Elmentem – de egész este feszengtem. Zsófi alig szólt hozzám pár szót. Amikor segíteni akartam neki a konyhában, azt mondta:
– Köszönöm, de inkább egyedül csinálom. Így gyorsabb.
Hazafelé sírtam az autóban. Vajon tényleg ennyire elviselhetetlen vagyok? Vagy csak ennyire megváltozott a világ?
Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Nem tudom eldönteni: én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg átlépett egy határt Zsófi? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van még visszaút egy ilyen kapcsolatban?