A menyem megkért, hogy ne jöjjek vasárnap – mikor lettem vendég a saját fiam életében?

– Margit néni, ne haragudjon, de vasárnap most inkább ne jöjjön át – mondta a menyem, Zsófi, miközben a telefonban próbált kedves maradni, de a hangja remegett.

Ott ültem a konyhában, a kávém már kihűlt, és csak bámultam a falat. A szívem összeszorult. Hányszor főztem már vasárnapi ebédet a fiamnak, Gábornak? Hányszor játszottam az unokáimmal, miközben Zsófi pihent vagy dolgozott? Most mégis azt mondja: inkább ne menjek.

– Valami baj van? – kérdeztem halkan, de már tudtam, hogy valami megváltozott.

– Csak… szeretnénk most egy kicsit magunk lenni – felelte Zsófi. – Gábor is nagyon elfoglalt volt a héten, és jó lenne csak hármasban lenni.

Azt mondta: hármasban. Én nem vagyok benne ebben a hármasban. Mintha valaki kihúzta volna alólam a széket. Azt hittem, természetes, hogy ott vagyok. Hogy szükség van rám. De most először éreztem: talán csak teher vagyok.

Aznap egész nap csak ültem a lakásban. Néztem a régi fényképeket: Gábor kisgyerekként az ölemben, első nap az iskolában, karácsonyok, amikor még mindenki együtt volt. Emlékszem, mennyire féltem attól, hogy elveszítem őt, amikor Zsófit megismerte. De mindig azt mondogattam magamnak: „A fiam szeret engem. Mindig lesz helyem az életében.”

Most viszont úgy éreztem magam, mint egy vendég, akit udvariasan megkérnek, hogy menjen haza.

Másnap reggel Gábor felhívott.

– Anya, ne haragudj Zsófira – mondta gyorsan. – Csak mostanában minden olyan zűrös. Sokat dolgozom, Zsófi is fáradt. Néha kell egy kis nyugalom.

– Értem én – válaszoltam, de közben a torkomban gombóc volt. – Csak… tudod, nekem ti vagytok a családom. Az unokák… te…

– Persze, anya! – vágott közbe Gábor. – De most tényleg jó lenne egy kis szünet. Majd jövő héten találkozunk!

Letettem a telefont és sírtam. Nem hangosan, csak csendben folytak a könnyeim. Vajon mit rontottam el? Túl sokat voltam ott? Túl sokat akartam segíteni? Vagy egyszerűen csak eljött az idő, amikor már nincs rám szükség?

Aznap este átjött hozzám a szomszédasszonyom, Ilonka néni.

– Miért vagy ilyen levert, Margitkám? – kérdezte aggódva.

Elmeséltem neki mindent.

– Tudod, ez mindannyiunkkal megtörténik – mondta halkan. – Az én lányom is ritkán hív már át. Azt hiszem, amikor a gyerekeink felnőnek és családot alapítanak, mi anyák valahogy háttérbe szorulunk.

– De hát én csak segíteni akartam! – fakadtam ki. – Mindig ott voltam nekik! Miért érzem most magam feleslegesnek?

Ilonka néni megszorította a kezem.

– Mert anyák vagyunk. És az anyák sosem tudják elengedni igazán a gyerekeiket.

Napokig csak ezen járt az eszem. Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, olvastam, de minden apró zajra felkaptam a fejem, hátha Gábor vagy az unokák keresnek. Nem kerestek.

A következő vasárnapon végül meghívtak ebédre. Zsófi kedves volt, de valahogy minden más lett. Az unokák játszottak velem egy kicsit, aztán visszamentek a szobájukba tabletezni. Gábor fáradtan ült az asztalnál.

– Minden rendben? – kérdeztem tőle halkan.

– Persze – felelte röviden.

Éreztem: valami végleg megváltozott közöttünk. Már nem én vagyok az első számú nő az életében. Már nem hozzám fordul először tanácsért vagy vigaszért.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg túl sokat akartam? Túl gyakran mentem át? Lehet, hogy Zsófi úgy érezte, beavatkozom az életükbe? Vagy egyszerűen csak eljött az idő, amikor egy anya háttérbe húzódik?

Este felhívtam Ilonka nénit.

– Tudod mit gondolok? – kérdeztem tőle. – Talán nekünk is új életet kell kezdenünk. Meg kell tanulni elengedni őket.

Ilonka néni nevetett.

– Ez könnyebb mondani, mint megtenni! De talán igazad van.

Most itt ülök újra a konyhában, és azon gondolkodom: vajon tényleg csak vendég vagyok már a saját fiam életében? Vagy még mindig van helyem ott valahol? Ti mit gondoltok: mikor válik egy anya idegenné a saját családjában? És hogyan lehet ezt elfogadni?