A menyem bulivá változtatta az otthonunkat, a fiam pedig hallgat – meddig tűrjem még?

– Zsuzsa, kérlek, halkítsd le a zenét, már éjfél van! – kiáltottam át a nappalin, miközben a falak remegtek a basszustól. A poharak csörömpöltek a konyhaszekrényben, és a szomszéd kutya is vadul ugatott. A menyeim és a barátaik nevetése betöltötte a házat, mintha egy szórakozóhelyen lennénk, nem pedig a saját otthonomban.

Ádám, a fiam, ott ült a sarokban egy sörrel a kezében, és csak nézett maga elé. Nem szólt semmit. Már hetek óta ez megy: Zsuzsa minden hétvégén bulit szervezett, néha hét közben is. A házunk, amit negyven évig építgettünk az urammal – Isten nyugosztalja –, most idegenek hangjától visszhangzott. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

– Halina néni, jöjjön, igyon velünk egy pohárral! – kiáltotta oda Zsuzsa egyik barátnője, de csak legyintettem. Nem akartam része lenni ennek az egésznek. A szívem összeszorult. Vajon Ádám tényleg nem látja, hogy ez így nem mehet tovább?

Másnap reggel csend volt. A nappaliban üres üvegek hevertek szanaszét, a dohányzóasztalon pizzás dobozok tornyosultak. Zsuzsa még aludt az emeleten, Ádám pedig kávét főzött. Megálltam mögötte.

– Fiam, beszélnünk kellene – kezdtem halkan.

– Most ne, anya – vágott közbe fáradtan. – Fáradt vagyok.

– De Ádám… ez így nem mehet tovább! Ez már nem otthon…

– Anya, kérlek! – nézett rám olyan tekintettel, amitől megfájdult a szívem. – Ez most Zsuzsa időszaka. Majd kinövi.

Kinövi? Huszonkilenc évesen? És mi lesz addig? Meddig kell még tűrnöm ezt? A szomszédok már szóltak is: „Halina néni, mi lett maguknál?” Szégyelltem magam. Nem ezért dolgoztam egész életemben.

Aznap este leültem az ágyam szélén és sírtam. Az unokám, Marci is panaszkodott már: „Mama, nem tudok aludni, mindig hangosak.” Az anyja csak legyintett: „Fiatal vagy még, megszokod.” De én tudtam: ez nem normális.

Egyik este aztán eljött a pont. Zsuzsa újabb bulit szervezett – most már harminc emberrel. A kertben grilleztek, a garázsból szólt a zene. Ádám megint csak ült csendben. Odamentem hozzá.

– Fiam, ezt nem bírom tovább. Vagy beszélsz Zsuzsával, vagy én fogok.

Ádám csak lehajtotta a fejét.

– Anya… félek tőle. Ha szóvá teszem, mindig összeveszünk. Azt mondja, elrontom az életét.

Akkor értettem meg: Ádám nem gyenge – csak elveszett. Nem tudja kezelni ezt a helyzetet. És én sem tudom már tovább nézni.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és leültem Zsuzsával beszélgetni.

– Zsuzsa, kérlek… ez az otthonunk mindannyiunké. Marcinak is szüksége van nyugalomra. Nekem is. Nem lehet minden hétvégén buli.

Zsuzsa rám nézett: – Maga csak irigy, Halina néni! Maga már öreg, magának úgyis mindegy!

Ez fájt. Nagyon fájt. De nem hagytam annyiban.

– Lehet, hogy öreg vagyok – mondtam halkan –, de ez még mindig az én házam is. És amíg itt élek, szeretném jól érezni magam benne.

Aznap este Ádám odajött hozzám.

– Anya… sajnálom. Nem tudom kezelni Zsuzsát. Félek tőle elválni… félek egyedül maradni.

Átöleltem őt. Éreztem, mennyire magányos és elveszett.

Azóta próbálok erős lenni érte is. De minden nap felteszem magamnak a kérdést: meddig kell még tűrnöm? Meddig várjak arra, hogy Ádám végre kiálljon magáért… értünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Szóljak bele jobban? Vagy hagyjam őket magukra? Vajon tényleg az idő mindent megold?