A menyasszony szenvedélyes beszéde: Miért volt üres az esküvői asztal?

– Hát ez meg mi? – hallottam a nagynéném, Marika néni hangját, ahogy belépett a terembe, és végignézett az asztalokon. A fehér abroszok makulátlanok voltak, de rajtuk csak néhány tál pogácsa, egy kis tálca szendvics, és két üveg házi szörp árválkodott. A vendégek suttogva néztek körbe, mintha valami rossz vicc áldozatai lennének.

A szívem hevesen vert, ahogy a vőlegényem, Gábor keze után nyúltam. Ő csak bátorítóan megszorította a kezem. Tudtam, hogy mindenki minket figyel. Az anyám szeme könnyes volt – nem a boldogságtól, hanem a szégyentől. Apám mereven ült, mintha nem is lenne jelen.

– Hova lett a húsleves? Hol vannak a töltött káposzták? – kérdezte hangosan a nagybátyám, Laci bácsi. – Ez nem esküvő, hanem uzsonna!

A barátnőim is feszengtek. Réka odasúgta: – Nóri, biztos minden rendben? Nem akartok inkább elmenni egy étterembe?

Ekkor éreztem, hogy nem várhatok tovább. Felálltam, és odaléptem a mikrofonhoz. A terem elcsendesedett. Minden szem rám szegeződött.

– Tudom, hogy mindenki meglepődött – kezdtem remegő hangon. – És tudom, hogy sokan csalódottak vagytok. De szeretném elmondani, miért döntöttünk így.

Egy pillanatra elakadtam. Gábor bólintott, én pedig folytattam:

– Az utóbbi hónapokban anyukám elvesztette a munkáját. Apukám beteg lett, és én is csak részmunkaidőben dolgozom egy könyvesboltban. Gábor családja sem dúskál a pénzben. Amikor elkezdtük szervezni az esküvőt, rájöttünk: vagy tartunk egy nagy lakodalmat hitelből, vagy vállaljuk az igazságot.

A vendégek némán hallgattak. Marika néni szeme elkerekedett.

– Nem akartunk hazudni nektek. Nem akartunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ezért döntöttünk úgy, hogy csak annyit kínálunk, amennyit tisztességesen megengedhetünk magunknak. Nem akarunk adósságba verődni egyetlen este miatt.

A hangom megremegett. Láttam, ahogy anyám lehajtja a fejét.

– Tudom, hogy Magyarországon az esküvő nem csak két emberről szól, hanem az egész családról. Tudom, hogy mindenki azt várta, hogy lesz húsleves, pörkölt és menyasszonytánc hajnalig. De mi most máshogy döntöttünk.

Egy pillanatra csend lett. Aztán Laci bácsi felállt.

– De hát ez szégyen! – kiáltotta. – Mit fognak mondani a faluban?

Ekkor Gábor is felállt mellém.

– Az számít jobban, hogy mit mondanak mások, vagy az, hogy boldogok legyünk? – kérdezte határozottan.

A terem zúgni kezdett. Valaki tapsolt hátulról – később megtudtam, hogy Réka volt az. Aztán egyre többen csatlakoztak hozzá.

Marika néni odajött hozzám.

– Kislányom… miért nem szóltatok előbb? Segítettünk volna valamennyit…

– Nem akartunk terhet rakni senkire – válaszoltam halkan. – És nem akartuk azt sem, hogy valaki kölcsönt vegyen fel miattunk.

A barátaim lassan odajöttek hozzánk. Egyikük sem panaszkodott többé az étel miatt. Inkább arról beszélgettünk, milyen nehéz most mindenkinek: az inflációról, a rezsiről, arról, hogy mennyit kell dolgozni egy kis biztonságért.

Az este végére már senkit sem érdekelt az üres asztal. Táncoltunk a parketten, pogácsát majszoltunk és házi szörpöt ittunk. Anyám végül odajött hozzám és átölelt.

– Büszke vagyok rád – suttogta.

Azóta is sokat gondolkozom azon az estén. Vajon tényleg szégyen-e őszintének lenni? Vagy inkább bátorság kell hozzá? Ti mit gondoltok erről?