A levelek, amelyek mindent megváltoztattak – Egy házasság határán

– Hogy képzeled ezt, Márta? – csattant fel Dániel anyja, miközben a nappaliban álltunk egymással szemben. A kezem még mindig remegett, ahogy a leveleket szorongattam. Nem akartam elhinni, amit olvastam, de a papír nem hazudik. A szavak ott voltak feketén-fehéren: „Remélem, Dániel hamarosan rájön, hogy nem hozzád való. Egy katona feleségének erősebbnek kell lennie.”

Aznap reggel csak rendet akartam rakni a hálószobában. Dániel épp szolgálatban volt, anyósom pedig a konyhában főzött. Amikor a szekrény tetején egy régi cipősdobozt találtam, kíváncsiságból leemeltem. Nem gondoltam semmi rosszra – azt hittem, régi fényképek vagy gyerekrajzok lesznek benne. Ehelyett kézzel írt levelek sorakoztak egymás mellett, mindegyik ugyanazzal a kecses, mégis határozott kézírással: Mária, az anyósom.

Először csak egyet vettem ki. A boríték hátulján ott volt Dániel neve. Kinyitottam. „Fiam, tudom, hogy szereted Mártát, de aggódom érted. Nem érzem úgy, hogy ő támogatni tudna téged ebben az életben.” A következő levél még keményebb volt: „Ha rám hallgatsz, elgondolkodsz azon, hogy tényleg őt akarod-e magad mellett.”

A szívem összeszorult. Hát ezért volt mindig olyan feszült a légkör, amikor Mária nálunk volt? Ezért éreztem magam kívülállónak a saját otthonomban? A levelekből kiderült: anyósom sosem fogadott el igazán. Sőt, aktívan próbálta meggyőzni Dánielt arról, hogy nélkülem boldogabb lenne.

Miközben olvastam, egyszerre lettem dühös és kétségbeesett. Vajon Dániel tudott ezekről? Vagy titokban tartotta előttem? Miért nem mondta el? Miért nem állt ki mellettem? A gondolataim cikáztak, miközben hallottam, hogy Mária közeledik.

– Mit csinálsz azzal a dobozzal? – kérdezte gyanakvóan.

– Ezeket találtam – feleltem halkan. – Miért írtad ezeket Dánielnek? Miért akartad tönkretenni a házasságunkat?

Mária arca megkeményedett. – Nem érted te ezt. Én csak a fiamat akartam védeni. Egy katona élete nem könnyű, és te… te túl érzékeny vagy ehhez.

– Az ő döntése volt, hogy engem választott – mondtam remegő hangon. – Mindig próbáltam jóban lenni veled. Miért nem adtál egy esélyt?

– Mert láttam rajtad a bizonytalanságot. Egy katona feleségének nem szabad sírnia minden alkalommal, amikor a férje elmegy – vágta rá.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Talán igazad van abban, hogy néha gyenge vagyok. De szeretem Dánielt. És ő is szeret engem.

Mária csak legyintett és kiviharzott a szobából.

Aznap este Dániel fáradtan ért haza. Amint belépett az ajtón, látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Ezeket találtam – nyújtottam át neki a leveleket.

Láttam rajta a döbbenetet és a szégyent is. – Sajnálom, Márta – mondta halkan. – Tudtam róluk… de sosem akartalak megbántani vele. Anyám mindig is nehéz természet volt.

– De miért nem mondtad el? Miért nem álltál ki mellettem?

Dániel lehajtotta a fejét. – Féltem attól, hogy választanom kell köztetek. És azt hittem, ha nem beszélünk róla, majd elmúlik.

– De nem múlt el! – kiáltottam fel. – Évek óta érzem ezt a feszültséget! Mindig azt hittem, velem van baj… De most már tudom: sosem fogadott el igazán.

Csend telepedett ránk. Dániel leült mellém és megfogta a kezem.

– Szeretlek téged – mondta halkan. – És mostantól ki fogok állni melletted. Megbeszélem anyámmal is.

Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy még nagyobb fájdalmat érzek-e. Vajon tényleg változni fog valami? Vagy örökre ott marad közöttünk ez az árnyék?

Azóta minden nap azon gondolkodom: lehet-e újra bízni valakiben, ha egyszer már összetörték a szívedet? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?