A lépcsőházban: Menekülés a sötétségből – Egy anya harca a reményért

– Anya, fázom – suttogta Dorka, miközben szorosan magához húzta a plüssmaciját. A lépcsőházban ültünk, a harmadik emelet és a padlás között, a hideg kő nyomta a combomat. Mögöttem Bence halkan sírdogált, próbáltam őt is átölelni, de a karjaim mintha rövidek lettek volna. A telefonom kijelzője sötét volt, az utolsó hívás: „Kata – foglalt”.

Nem tudtam, hogy lehet-e még lejjebb. Az este folyamán minden összeomlott. Amikor Laci megint kiabálni kezdett, és a tányér a falhoz csapódott, csak annyit tudtam mondani: „Elég volt.” A gyerekek zokogtak, én pedig remegő kézzel pakoltam be pár ruhát egy szatyorba. Laci utánam üvöltött: „Úgysem viszed el őket! Senkinek sem kellesz!” De én már nem hallottam. Csak az ajtó csapódását, és aztán a lépcsőház csendjét.

Kata volt az első gondolatom. Tizenöt éve barátnők vagyunk, együtt jártunk gimibe, együtt sírtunk az első szerelmek miatt. Mindig azt mondta: „Nálam mindig van helyed.” Most mégis csak egy üzenet jött vissza: „Ne haragudj, most nem tudlak fogadni. A férjem nem engedi.” Ott ültem két gyerekkel a karomban, és úgy éreztem, mintha mindenki elfordult volna tőlem.

A lépcsőházban minden hang felerősödött. Valaki felkapcsolta a villanyt az első emeleten, egy ajtó nyílt-csukódott. Dorka összerezzent. – Anya, miért nem megyünk haza? – kérdezte halkan. Mit mondhattam volna? Hogy otthon már nincs biztonság? Hogy az apjukból csak az üvöltés maradt? Hogy én is félek?

Próbáltam erősnek tűnni. – Most egy kicsit itt maradunk, jó? Mindjárt kitalálok valamit – hazudtam. Közben magamban számoltam: mennyi pénz van nálam? Egy ötezres és néhány apró. Holnap reggel talán elmehetek a családsegítőhöz. De addig? Hol húzzuk meg magunkat?

A telefonom újra pittyegett. Anyám írt: „Nem hiszem el, hogy megint balhét csinálsz! Miért nem tudsz rendesen élni?” A szívem összeszorult. Mindig ezt kaptam tőle: hibáztatást, szemrehányást. Soha nem értette meg, milyen Laci mellett élni. Hogy minden nap egy újabb harc volt.

Bence közben elaludt az ölemben. Dorka is lehunyta a szemét, de néha összerezzent álmában. Én csak ültem ott, és próbáltam nem sírni. A lépcsőház ablakán keresztül láttam, ahogy az utcai lámpa fénye sárgán világítja meg a parkolót. Egy pillanatra elképzeltem, hogy valaki feljön, és azt mondja: „Gyere be hozzánk!” De senki sem jött.

Hajnali három lehetett, amikor eldöntöttem: nem várhatok tovább. Felhívtam a családsegítő ügyeletét. Egy kedves női hang szólt bele: – Igen? Miben segíthetek? – Elmondtam mindent gyorsan, szinte hadarva: hogy menekülök, hogy nincs hová mennem, hogy két gyerekkel vagyok az utcán. – Maradjon ott! Küldök egy kollégát! – mondta.

A percek óráknak tűntek. Végül egy rendőrautó állt meg a ház előtt. Egy fiatal rendőr jött fel hozzánk, és csendesen kérdezte: – Ön Szabó Réka? – Igen – feleltem remegve. – Jöjjenek velem, elviszem magukat egy anyaotthonba.

Az autóban Dorka hozzám bújt. Bence még mindig aludt. Néztem őket, és arra gondoltam: most kezdődik minden elölről. Vajon lesz-e erőm újra felépíteni az életünket?

Az anyaotthonban meleg volt és csendes. Egy idős nő fogadott minket: – Itt biztonságban vannak – mondta halkan. Lefektettem a gyerekeket egy kis ágyra, majd leültem az ablakhoz és néztem a sötét várost.

Másnap reggel újra hívtam Katát. Nem vette fel. Anyám sem keresett többet. Egyedül voltam ebben az idegen helyen két kisgyerekkel és rengeteg kérdéssel.

Azóta eltelt három hónap. Minden nap harc: munka után rohanok a gyerekekért az óvodába, esténként próbálok tanulni, hogy jobb állást találjak. Néha úgy érzem, összeroppanok a terhek alatt. De amikor Dorka rám mosolyog vagy Bence átölel, tudom: megérte.

Sokan azt mondják: „Miért nem mentél el hamarabb?” Vagy: „Biztos te is hibás vagy.” De senki sem tudja igazán, milyen érzés minden nap félelemben élni.

Most itt ülök az ablakban, nézem a várost és azon gondolkodom: vajon lesz-e még valaha igazi otthonunk? Vajon megtanulok-e újra bízni valakiben? Ti mit tennétek a helyemben?