A láthatatlan repedések: Krisztina és Gergő története az elvárások súlya alatt

– Miért nem érted meg, hogy nekem ez fontos? – kiáltottam Gergőre, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. Az arca elkomorult, szemeiben fáradtság és csalódottság tükröződött. – Mindig csak azt hallom, mit csinálok rosszul, Kriszti – mondta halkan. – Sosem elég jó semmi, amit teszek.

A szavak a levegőben lógtak, mint valami sűrű köd, amitől nem lehetett rendesen lélegezni. A lakásban csend lett, csak a hűtő monoton zúgása töltötte be a teret. Azt hittem, ha elmondom neki, mit szeretnék, majd minden jobb lesz. De valahogy minden egyre rosszabb lett.

Gergővel öt éve vagyunk együtt. Az első két évben minden könnyűnek tűnt: együtt jártunk a Margitszigetre futni, vasárnaponként anyukámnál ebédeltünk, esténként összebújtunk a kanapén és néztük a régi magyar filmeket. Akkor még azt hittem, megtaláltam azt az embert, akivel minden lehetséges.

Aztán jöttek a hétköznapok. A munkahelyemen egyre több lett a stressz – a főnököm, Katalin, folyton újabb határidőket tolt elém. Gergő is fáradtan jött haza az építkezésről, néha még a cipőjét sem vette le rendesen. Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy mindent nekem kell csinálnom: a bevásárlást, a főzést, a takarítást. És amikor szóvá tettem, csak annyit mondott: „Majd holnap segítek.”

De a holnap sosem jött el.

Egyik este anyukám hívott fel. – Krisztikém, mikor lesz már esküvő? – kérdezte nevetve. – Tudod, apád már nagyon várja az unokákat! Éreztem a gyomromban azt a furcsa szorítást. Nem akartam csalódást okozni nekik. Mindig is példás családot akartak belőlem faragni.

Másnap reggel Gergő álmosan kortyolta a kávét. – Szerinted mikor kéne összeházasodnunk? – kérdeztem tőle félvállról. Felnézett rám, mintha hideg vízzel öntötték volna le. – Most komolyan? Még erről is beszélni kell? – kérdezte ingerülten.

Akkor kezdődtek igazán a repedések.

Egyre többet veszekedtünk apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki felejtette el befizetni a villanyszámlát. Egy este Gergő későn ért haza. A vacsora kihűlt az asztalon. – Nem tudtál volna legalább egy üzenetet írni? – kérdeztem szemrehányóan.

– Egész nap dolgoztam! Nem lehetne egyszer csak örülni annak, hogy itthon vagyok? – csattant fel.

A könnyeim visszatartottam. Nem akartam gyengének látszani.

A barátnőim szerint túl sokat várok el tőle. – Kriszti, nem minden férfi olyan, mint apád volt anyukáddal! – mondta Zsófi egy pohár bor mellett. De én csak azt akartam, hogy Gergő figyeljen rám, hogy érezzem: fontos vagyok neki.

Egy vasárnap reggel Gergő anyukája hívott minket ebédre. Az asztalnál mindenki mosolygott, de én éreztem a feszültséget. Gergő apja megkérdezte: – Mikor lesz már esküvő? Gergő csak vállat vont.

Hazafelé csendben ültünk az autóban. – Neked tényleg mindegy? – kérdeztem halkan.

– Nem mindegy, csak… nem akarom úgy csinálni, hogy muszáj legyen – felelte.

Aznap este először gondoltam arra: talán tényleg nem egymáshoz tartozunk.

A napok egyre nehezebbek lettek. Már nem beszéltünk egymással igazán. Csak egymás mellett éltünk, mint két idegen egy albérletben valahol Zuglóban.

Egy este Gergő hazajött és leült mellém a kanapéra. – Kriszti, én nem tudok így élni tovább – mondta halkan. – Szeretlek, de úgy érzem, sosem vagyok elég jó neked.

A szívem összeszorult. Annyi mindent akartam mondani: hogy csak azt szeretném, ha törődne velem; hogy félek attól, hogy egyedül maradok; hogy anyám elvárásai nyomasztanak; hogy magamat sem találom már ebben az egészben.

De csak annyit mondtam: – Sajnálom.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudtam kimondani azt, ami igazán fáj?

Másnap reggel Gergő összepakolt néhány ruhát és elment. Az ajtó becsukódott mögötte, és én ott maradtam egyedül a csendben.

Azóta eltelt három hónap. Néha még mindig hallom a hangját a lakásban; néha még mindig várom, hogy hazajön. De most már tudom: az elvárásaim lassan megfojtották azt a szerelmet, ami valaha mindennél fontosabb volt nekem.

Most már értem: beszélni kellett volna róla. Meg kellett volna mondanom neki, mit érzek igazán – és meg kellett volna hallgatnom őt is.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány kapcsolat megy tönkre azért, mert nem merjük kimondani az igazat? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni ott, ahol ennyi minden összetört?