A láthatatlan fonál: Barátságom próbája az anyaság árnyékában
– Miért nem veszed fel? – suttogtam magam elé, miközben már harmadszor hívtam Esztert aznap este. A telefon csak csöngött, aztán elnémult. Az ablakon túl a májusi eső kopogott, a szobában pedig egyre sűrűbb lett a csend. Régen ilyenkor már rég együtt nevettünk volna egy pohár bor mellett, vagy legalábbis órákig cseteltünk volna arról, hogy mennyire utáljuk a hétfőket. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben.
Eszterrel tizennégy éves korunk óta voltunk elválaszthatatlanok. Együtt lógtunk a Margitszigeten, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon, és együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mindketten sikeresek leszünk – ő tanárként, én újságíróként. Aztán tavaly minden megváltozott. Eszter teherbe esett, és amikor megszületett a kisfia, Bence, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közénk.
Az első hónapokban még próbáltam megérteni. Tudtam, hogy az anyaság mindent felforgat. De ahogy teltek a hetek, Eszter egyre inkább eltűnt. Már nem válaszolt az üzeneteimre, lemondta a találkozókat, és ha mégis beszéltünk, csak Bencéről mesélt – arról, hogy mennyit sír éjszaka, hogy mennyire aggódik minden apróság miatt. Egy idő után már azt sem tudtam, hogyan szólítsam meg őt.
Egyik este végül összeszedtem a bátorságom, és elmentem hozzájuk. Az ajtóban Eszter anyukája nyitott ajtót.
– Szia, Nóri! Eszter most altatja Bencét. Nem tudom, mikor lesz ideje rád…
A hangja kedves volt, de éreztem mögötte a feszültséget. Leültem a nappaliban, és vártam. Végül Eszter előbukkant a gyerekszobából, karikás szemekkel, kócos hajjal.
– Bocsi, Nóri… teljesen kiment a fejemből, hogy jössz – motyogta.
– Semmi baj – próbáltam mosolyogni –, csak hiányoztál.
Leült mellém, de közénk telepedett valami kimondatlan feszültség.
– Minden rendben? – kérdeztem halkan.
– Persze… csak fáradt vagyok. Bence egész éjjel sírt. És Zoli is egyre többet dolgozik…
– Segíthetek valamiben? Vagy… beszélgessünk egy kicsit? Régen mindig segített…
Eszter rám nézett, de a tekintete üres volt.
– Nincs miről beszélni. Most minden Bencéről szól. Érted?
Értettem. De fájt.
Aznap este hazafelé menet végig az járt a fejemben: vajon én vagyok önző? Elvárom tőle, hogy ugyanaz legyen, mint régen? Vagy csak félek attól, hogy elveszítem az egyetlen embert, aki igazán ismert?
A következő hetekben próbáltam alkalmazkodni. Elvittem neki ebédet, segítettem takarítani, de minden alkalommal úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Egy nap aztán Eszter férje, Zoli szólt rám:
– Nóri, szerintem most jobb lenne egy kicsit kevesebbet jönni. Eszternek pihenésre van szüksége…
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hazamentem, és órákig bámultam a plafont. Vajon tényleg csak teher vagyok? Vagy csak nem tudják kimondani: már nincs rám szükségük?
Egy este aztán Eszter hívott fel váratlanul.
– Nóri… Sajnálom – suttogta a telefonba. – Tudom, hogy elhanyagoltalak. De egyszerűen nem találom magam ebben az új életben. Néha úgy érzem, megfulladok…
A hangja remegett.
– Itt vagyok neked – mondtam halkan. – Nem kell mindent egyedül csinálnod.
Hosszú csend volt a vonalban.
– Félek attól, hogy már sosem leszek ugyanaz – vallotta be végül.
– Nem is kell ugyanannak lenned – válaszoltam. – De én akkor is itt leszek melletted.
Ezután lassan elkezdtünk újra közeledni egymáshoz. Már nem vártuk el egymástól azt, ami régen voltunk. Elfogadtuk az új szerepeinket: ő anyaként tanulta újra önmagát, én pedig megtanultam türelmesen várni és támogatni őt akkor is, ha néha háttérbe szorulok.
De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon meddig bírja ki egy barátság az ilyen változásokat? Lehet-e újra egymásra találni úgy, hogy közben mindketten más emberek lettünk?
Néha azon gondolkodom: vajon hány barátság szakad meg így csendben? És vajon érdemes-e mindig harcolni érte?