„A lányomnak vettem egy otthont, most a veje el akarja adni – Mit tegyek?”
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaim görcsösen szorították a kávéscsészét. A lányom, Anna, zavartan nézett rám, Gábor pedig csak vállat vont.
– Anyu, kérlek, próbáld megérteni – szólt Anna halkan. – Nekünk most pénzre lenne szükségünk. A ház túl nagy, és…
– És? – vágtam közbe remegő hangon. – Ez a ház a tiéd, Anna! Azért dolgoztam végig az életemet, hogy neked legyen egy biztos otthonod. Emlékszel, amikor öt éves voltál, mennyit álmodoztunk róla? Hányszor mondtam el neked, hogy egyszer lesz egy saját szobád, ahol nem kell osztoznod senkivel?
Gábor felsóhajtott. – Nézd, Erzsi néni, mi nem vagyunk hálátlanok. De most más idők járnak. A lakásárak az egekben vannak, ha most eladjuk, vehetünk egy kisebbet és még marad is pénzünk. Talán vállalkozni is tudnék végre.
A szívem összeszorult. Hirtelen visszarepültem az időben: ahogy a panelban laktunk Annával kettesben, ahogy esténként fáradtan ültem le mellé mesét olvasni, miközben azon gondolkodtam, hogyan tudnék még egy kis pénzt félretenni. Hétvégenként takarítani jártam másokhoz, esténként varrtam, csak hogy minden hónapban félretehessek valamit a lakásalapba.
Amikor végre sikerült megvenni azt a kis házat Zuglóban, úgy éreztem, elértem mindent. Aztán jött a felújítás: hónapokon át festettem, gletteltem, csempéztem – sokszor Annával együtt. Minden bútorhoz emlék köt: a kanapét együtt választottuk ki az IKEA-ban, a konyhaszekrényt apám szerelte össze.
Most pedig itt ülök, és azt hallgatom, hogy mindez csak egy lehetőség Gábor számára. Egy pénzügyi tranzakció.
– Anna – fordultam a lányomhoz –, te ezt tényleg akarod?
Anna lesütötte a szemét. – Nem tudom… Szeretem ezt a házat. De Gábor szerint most kell lépnünk. És…
– És mi van azzal, amit én tettem érted? – kérdeztem halkan.
Gábor közbevágott: – Erzsi néni, ne vegye magára! Ez már nem csak magáról szól. Mi család vagyunk. Közös döntéseket kell hoznunk.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Közös döntés? Hol volt ez a közös döntés akkor, amikor minden forintot félretettem? Amikor Annát egyedül neveltem fel?
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Próbáltam megérteni Gábort – fiatalok, nehéz az élet mostanában. De nem tudtam elengedni azt az érzést, hogy valami elveszik belőlem. Mintha az egész múltam értelmét veszítené.
Másnap reggel Anna hívott.
– Anyu, beszélhetünk?
– Persze.
– Sajnálom a tegnapit. Tudom, mennyit jelent neked ez a ház… Nekem is sokat jelent. De Gábor tényleg úgy érzi, hogy most kellene lépnünk. Annyira szeretném megtalálni az egyensúlyt köztetek…
– Anna, én csak azt akarom, hogy boldog legyél – mondtam fáradtan. – De félek attól, hogy egyszer majd megbánod.
Anna sírva fakadt. – Én is félek ettől…
A következő hetekben minden családi ebéd feszültséggel telt. Anyám – Anna nagymamája – is beleszólt:
– Erzsi, hagyd őket dönteni! Mi is hibáztunk annak idején, amikor mindent rá akartunk erőltetni a gyerekeinkre.
De én nem tudtam elengedni. Egy este Gábor felhívott.
– Erzsi néni, beszéljünk őszintén! Én sosem akartam megbántani magát. De nekem sosem volt semmim. Most végre lehetőségem lenne valamire…
– És Annának mi marad? – kérdeztem vissza.
– Egy új élet kezdete – felelte határozottan.
Végül Anna döntött: eladják a házat. A pénzből vettek egy kisebb lakást Újpesten és Gábor belevágott egy kisvállalkozásba.
Azóta is gyakran járok hozzájuk. Anna boldogabbnak tűnik – vagy legalábbis annak mutatja magát. De minden alkalommal, amikor belépek az új lakásukba és látom az üres falakat, összeszorul a szívem.
Vajon jól tettem-e, hogy hagytam? Vajon tényleg az önállóságot jelentette ez Annának – vagy csak elvesztett valamit abból, amit együtt építettünk fel?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tart a szülői szeretet és hol kezdődik a gyerekek önállósága?”